A Nádasdy Ferenc Múzeum első világháborús képeslap gyűjteménye

Levél!!!

Levelek a frontról. A sárvári múzeum képeslapgyűjteménye (ltsz. NFM 66.47.552) - szerkesztett.

A hadba vonult katonák és családtagjaik közötti az egyetlen összekötő kapocs a levelezés volt. Az otthon maradt idős szülők, jegyesek, asszonyok, testvérek és gyerekek várták folyton a tudósítást a frontról, amely megkönnyebbülést jelentett számukra. Szerettük még él, jól van!

A katonák is boldogok voltak, ha rokonaiktól, kedveseiktől üzenetet kaptak, amely a lövészárokharcok borzalmában egy kis megnyugvást, a meleg családi tűzhely hangulatát hozta vissza számukra.

A Sárvári Járási Hírlap 1915-ös postáját nyitottuk ki az Önök számára.

Az újság tudósította olvasóit azokról a módokról, amelyekkel üzenetet, csomagot küldhetnek szeretteiknek a frontra, a fogságba. 1915. január 1-jén a hadvezetés engedélyezte, hogy a frontról pénzük egy részét a harcosok hazautalhassák. Később megszabták, mikor és milyen típusú üzenetek küldhetők haza portómentesen. Csak hetente kétszer, személyenként egy-egy levelezőlapot. Meghatározták a táborba küldhető csomagok méreteit (legfeljebb 5 kg és 60 cm), valamint a bennük elhelyezhető dolgokat (cigaretta, szivar, pipa, öngyújtó), nyáron pedig megtiltották a romlandó termékek feladását. Még azt is megszabták, hogy „a csomagoláshoz mindenkor erős vászon, vászonpapír, fa- vagy tartós kartondoboz használandó és az árumintaküldemény mindig zsineggel többszörösen jól átkötendő. A zsineg végeit nem csokorra, hanem göbre kell kötni”.

Háborús levelezőlap. Nádasdy Ferenc Múzeum, Sárvár (ltsz.: 66.47.155)

Külön kellett szabályozni a hadifogságban lévőkkel való üzenetváltást, hiszen az ellenséges országok között ez korántsem volt egyszerű. Gyakran semleges országok (Svájc, Svédország, 1916-ig Románia), illetve a Nemzetközi Vöröskereszt közvetítését vették igénybe. Oroszországba csak levelezőlap feladását ajánlották, a többi antantországba leveleket is lehetett küldeni. Olaszországba nyitott levelet, levelezőlapot, illetve pénzutalványt (max. 200 frankig terjedően) postázhattak. Kérték, hogy német, francia, olasz nyelven írjanak, és szerepeljen rajta a „Prisonnier de Guerre”, avagy „Kriegsgefangener”, vagyis a hadifogoly kifejezés. A Hadifoglyokat Gyámolító és Tudósító Hivatal országspecifikus levelezőlapokat adott ki. 

Srapnelek közepette 

A hetilap a lelkesedés fenntartása érdekében közölt olyan – cenzúrázott – leveleket, amelyek a katonák hőstetteiről, kitüntetéseiről, hősiesen viselt sebesüléseikről, ritkán halálukról számoltak be. Az orosz föld lakóinak elmaradottsága, nyomora többek üzenetében is megjelenik. „Megkérdeztem őket, van-e náluk sok önként jelentkezett harcos, Felelet: ő egyet sem tud.” – írja egy magyar baka. A cár atyuska katonái tehát nem lelkesednek a háborúért, a seregbe kényszeríteni kell őket. Augusztusban K. Géza zászlós mesélt arról, hogyan tréfálták meg az ellenséget, amikor gebéket álcáztak lovasságnak.
Csercsics Antal a bécsi kórházból írta szüleinek, hogy megsebesült, de kitüntetést kapott. „Igaz ugyan, hogy szerencsétlen vagyok most, de mégis boldog vagyok. Ha rá gondolok, arra a sorsra, aminőben voltam, mikor az orosz ellenség kezébe akart keríteni, onnét kiszabadultam… ezt az Isten hatalmának tulajdonítom, hogy ebben a rettenetes helyzetben megmentett. Ezzel szereztem magamnak a vitézséget.” Beszámolt arról, hogy bécsi polgároktól ruhaneműt és más ajándékokat kapott. Berke Árpád is kitüntetéséről informálta nagybátyját, akitől cigaretta küldését kérte, mert a fronton az ritkaság. Pár héttel később már reumás lábát kezeltette a fronttól távolabb. A sebesültek gyakran az őket ápoló nővéreknek diktálták le üzeneteiket. Prágából írott levelében egy baka ecseteli a cseh nők szépségét, és a magyar katonákkal szembeni kedvességét.
Szekeres Sándor boldogan újságolta haza, hogy micsoda fejedelmi ellátást kapnak a harctéren, majd elmesélte, hogy ünnepelték meg 1915 húsvétját. Jellegzetesen katonamódon, amelyhez az ágyúk tüze szolgáltatta a zenét! 

„Hej, de cincogtak a golyók, pattogtak.”

A haza kis szeletei

Képeslap az első világháborúból. Nádasdy Ferenc Múzeum, Sárvár (ltsz.: 66.47.219)

Pissinger számvevő őrmester pedig örömének adott hangot, mert a frontra küldött Sárvári Hírlap a haza kis szeletét juttatta el hozzá. Jaksa István szinte kedélyesen arról számolt be, hogy a katona „a puskagolyótól nem is fél, csak a srapnelt és a gránátot lesi.” Egyszerűbben fogalmazott sorokat is olvashatunk: „most ugyan oszt hittem hogy minjajan elvezsük mert nagyon mek vóltunk zsorítva hanem most jötek bosnyák katonák segítsegnek és most mek vagyunk erosítve…”
Természetesen nem kevés, ma is megrázó hatású levelet közölt az újság. Meretei József hősi halott 1915 augusztusában esett el. Őrmestere meleg hangú levélben „hűséges, bátor, kötelességtudó és derék altiszt” –ként emlékezett meg róla. Oláh István sárvári szabómester a 18-as honvédek harctéri temetőjéről és a hősi halottak emlékéről számolt be.
Fekete Aladár zászlós ún. dumdum-lövedéktől vakult meg. A budapesti vakok intézete helyett a bécsit választotta, mert kedvet érzett a német, olasz, angol és francia nyelvek elsajátítására, hogy később tolmácsként dolgozhasson. Büszkén mesélte, hogy már ismeri a Braille-írást, tanulja a gépírást, és ősszel zongorázni akar tanulni. Többeket, mint Fekete Lászlót vagy Góczán Imre segédjegyzőt is, szeretteik halottnak hitték, amikor a hadifogságból végre levelet kaptak tőlük; élnek. Ma, amikor a világ bármelyik sarkából pillanatok alatt hírt kaphatunk nehéz elgondolni, milyen lehetett 100 éve, amikor hónapokig, netán évekig sem tudhattak meg semmit szeretteikről. Hány szerelem szakadhatott szét a hírek hiányában?! Bizony, nem volt ritka, hogy elkeveredett a levél! Fried Béla cukorgyári mérnök például 1914 szilveszterén írt levelet haza, amely azonban csak közel három hónap múlva, a vár elestének napján érkezett Sárvárra. 

Könnyek

Képeslap az első világháborúból. Nádasdy Ferenc Múzeum, Sárvár (ltsz.: 66.47.586)

Egy névtelen honvéd édesanyjához írott levele 1915 tavaszáról mindent elmond a háborúról. A sérült katona a kórházban fekve írt haza, amelyben tudatta, hogyan sebesült meg. „Hirtelen elestem. Ne hidd, hogy fájt.” Visszagondolt a régi otthonra, az istállóra, a ház előtt vigyázó kutyájára. A végén pedig: „Lásd, édes jó anyukám, csakhamar béke lesz az országban; ami elveszett a háborúban, megint megtérül, új élet lesz és sok-sok ezren nem fogják már látni, - én se, drága édesanyám; de a hazának egy kis részecskéjét én is megmentettem: két kis házikót, a tiédet és azt a szalmazsúposat, melynek ablakába annyiszor tettem virágot, - a Juliskáékat. Eredj hozzá és mondd meg neki, hogy elestem, s ha sír, tedd hozzá, hogy csókoltatom. Isten veled, drága jó édesanyám, Isten veled! Hálásan csókolom a kezedet, szeretett édesanyám!”
Gyakran olvashatjuk a levelekben, ha majd béke lesz, ha vége lesz, újra láthatják, megölelhetik egymást. Vágyták a békét, és az évről évre felhangzott óhaj „Boldog újévet!” mindig új reményeket keltett. 

Isten veled, drága jó édesanyám, Isten veled! Hálásan csókolom a kezedet, szeretett édesanyám!”

Szibler Gábor

történész-muzeológus
A történelem nem unalmas, hanem felfedezésre váró ismeretlen világ.

szibler.gabor@nadasdymuzeum.hu

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is.

Egy megosztással munkánkat is segíted. Köszönjük!

Vissza
Hírlevél

Küldetésünk az ismeretátadás

Ezért is küldünk hírlevelet jelenleg 2681 embernek.
Ha érdekelnek az első világháború eseményei, hogyan alakultak napról napra az összecsapások, a háborús történetek, a hátország nehézségei, akkor egy kattintással iratkozz fel hírlevelünkre.

Iratkozz fel hírlevelünkre itt! »