A Nádasdy Ferenc Múzeum első világháborús képeslap gyűjteménye

Felhívás keringőre. Ausztria-Magyarország esélye

1917 első hónapjában sok minden szóba került a hatalmas közép-európai birodalomban. A magyar közélet is hangos volt, a koronázás visszhangja, parlamenti ülés, kis korrupciós gyanú. A Monarchia jövőjéről szintén sokat beszéltek, terveket szőttek, álmokat kergettek.

Első világháborús képeslap a Nádasdy Ferenc Múzeum gyűjteményéből

Ausztria-Magyarország 1917. január 1-jén két fontos eseményre ébredt. Kiderült, hogy két nappal korábban a megkoronázott magyar király, IV. Károly már a ceremónia estéjén családjával, Zsófia királynéval és az alig négy éves trónörökössel, Ottó királyi herceggel visszautazott Bécsbe. Sokak szerint ez tapintatlanság volt, mások szerint még súlyosabb jel, mely mutatja az új király távolságtartását, ha nem is a magyar néptől, de a magyar vezető politikai köröktől biztosan. A mérsékelt, a valósághoz jelen esetben valóban közelebb álló meglátás szerint, nem volt szó sem távolságtartásról, sem bizalmatlanságról, jóval inkább csak egy kis figyelmetlenségről. Mindenesetre jó témát adott az év első napjaira. Jóval súlyosabb volt a másik esemény. Végleg kiderült ugyanis, hogy a központi hatalmak decemberi békekezdeményezését az antant országok egyöntetűen elutasították. Mind Bécsben, mind Budapesten jól tudták, hogy ez a háború olyan folytatását jelenti, melyben már a végső győzelemért folyik a harc, kompromisszumokról, tárgyalásos megoldásról már szó sem lehet. Az elutasítás a Monarchia kudarcát jelentette, ugyanis a békekezdeményezés gondolata tőle indult. Ferenc József, a közel hét évtizedig trónon ülő osztrák császár és magyar király már 1916 nyara óta támogatta a háború minél hamarabb történő lezárását. Törekvését örökül hagyta utódjára, Károlyra is.

Egy ajánlat

Az év első napján megjelenő lapok címoldalukon hozták a hírt, hogy az antant elutasította a központi hatalmak ajánlatát. 1916. december 12-én Németország, az Osztrák-Magyar Monarchia egyetértve Bulgáriával és Törökországgal jegyzéket juttatott el semleges államokhoz, melyben jelezték készségüket ahhoz, hogy béketárgyalásokba kezdjenek. Különös szövegű jegyzék volt, mely magán viselte nehéz megszületésének nyomait. Az orosz hadsereg hatalmas erejű nyári támadása, a Bruszilov-offenzíva elsősorban a Monarchia kelet-galíciai arcvonalát érte, és okozott felmérhetetlen, a kortársak számára felfoghatatlan veszteséget. A kettős birodalom hadserege megroppant, csupán a német hadsereg gyors segítsége mentette meg az összeomlástól. Hasonló volt a helyzet augusztus végén, amikor Románia üzent hadat és csapatai betörtek Erdélybe. Az osztrák-magyar vezetés ezért már nyár óta gondolkodott a békeajánlatról és erről javaslatot is terjesztett elő Berlinben. A németek a helyzetet másképp értékelték, hittek a győzelemben és így nem támogatták a kezdeményezést. Végül elsősorban a belpolitikai feszültségek lenyugtatásának egyik eszközének tekintették, ha pártolják Ausztria-Magyarország béketervét, de a nyilvánosság elé csak a megfelelő pillanatban akartak állni. Egy olyan helyzetben, amikor megmutatkozik a német hadsereg ereje. 

1916 novemberében már jól látható volt, hogy a román hadsereg nem képes megvédeni országát és feladja a fővárost is. A kedvező pillanat elérkezett, a délről támadó Mackensen tábornok autójával december 6-án bevonult Bukarestbe. Hat nap múlva a békeajánlatot tartalmazó jegyzéket átadták a spanyol, a holland és az amerikai nagyköveteknek. A szöveg nem tett utalást arra, milyen feltételekkel hajlandók a központi hatalmak a tárgyalóasztalhoz ülni, azaz milyen igényeik vannak egy esetleges béke esetére. Ehhez a német vezetés ragaszkodott, ugyanis a győzelem tudatában nem engedett azokból a hadicélokból, amiért háborúba indult. Ha ez szerepelt volna a jegyzékben, az antant azonnal és joggal elutasította volna az ajánlatot.

A taktika azonban Berlinben más volt. A béke után vágyakozó pacifistáknak megmutatni a békeszándékot, majd az antantra mutogatni, hogy bennük ez nincs meg. A Monarchia képviselői azonban valódi béke után vágytak, felismerték, hogy ellenkező esetben a közép-európai birodalom jövője megvan pecsételve. Ezt a kettőséget tükrözi a decemberi ajánlat, egyik oldalon egy többnemzetiségű, évszázadok hosszú sorára visszatekintő birodalom fennmaradási törekvései, a másik oldalon egy alig félévszázados ország belpolitikai viharának lecsendesítése érdekében tett propagandalépés. 

A válasz

Első világháborús képeslap a Nádasdy Ferenc Múzeum gyűjteményéből

Természetesen az antant reakciója nem volt kétséges. A fővárosi lapokban január elsején az olvasók megismerhették a választ, melyet a francia miniszterelnök két nappal korábban adott át az Egyesült Államok washingtoni nagykövetének, mint annak az államnak a képviselőjének, melyet a központi hatalmak közvetítőnek kértek fel. A jegyzék egyértelműen fogalmaz, visszautasítja, hogy a háború kitöréséért az antant szövetséget terhelné a felelősség. A békeajánlatot pedig csupán taktikai lépésnek tartja, ráadásul minden konkrét tartalmat nélkülöz, mely alapján egyáltalán el lehetne kezdeni a tárgyalásokat. A nyilatkozatot nem tekintették többnek, mint amellyel Németország a közvéleményt befolyásolni akarja. Míg a háborús felelősség kérdésében az Osztrák-Magyar Monarchiát is megemlítik, a válasz egyéb részén már általánosságban fogalmaz, másutt pedig konkrétan elutasítja, hogy a németek diktálják a békét. Mindez utal arra az ekkor már jól ismert tényre, hogy a Monarchia már a hadszíntereken is, de a diplomáciában is nem több, mint Berlin szárnysegéde, nem egyenrangú fél.

A kortársak, ha olvastak a sorok között, így is értelmezhették a jegyzéket. A korabeli, tegyük hozzá cenzúrázott sajtó inkább azt hozta fel, hogy az a Brit Birodalom száll síkra a nemzetek szabadságáért, mely a legnagyobb gyarmattartó. Oroszország meg a kis nemzetek elnyomója. A háború előkészítésében, a háttérben pedig ott ügyködtek a Monarchia háza táján az antant ügynökök. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt lapjának, a Népszavának újévi gondolatait nem ismerhetjük meg, mert a szigorú cenzúra az egész első oldalt kihúzta, az így üresen jelent meg. A január 2-án megjelent címlapi vezércikkben azt olvashatjuk, hogy az elutasító választ a béke utolsó fonalának elszakadásaként értelmezhetnénk, de a szerző hozzáteszi, ne így olvassuk a sorokat, benne van remény. A cikk szerint csupán a békefeltételeket kell közölni, és már indulhatnak is a tárgyalások, melyek elhozzák a békét. Tegyük ehhez hozzá, hogy Németország valós háborús céljai (például az elfoglalt területek megtartása) ezt a lehetőséget eleve kizárták.

A magyar miniszterelnök, gróf Tisza István a közös külügyminiszternek, Ottokar Czerninnek küldött táviratában azonnal értékelte a lapokban megjelent, nem hivatalos választ. Javasolta, hogy várjanak annak megerősítésére, de egyben hangsúlyozta, hogy az antant egyrészt tendenciózusan állította be a tényeket, másrészt jól látszik a szándéka, hogy népét a mészárszékre viszi, azaz a harcot folytatni akarja. Nincs más, írja Tisza, mint a háború folytatása addig, amíg 

„ellenségünk jobb belátásra nem jut”.

A keringő

Első világháborús képeslap a Nádasdy Ferenc Múzeum gyűjteményéből

A békekezdeményezés ügye lecsengeni látszott, amikor január 10-én az antant hatalmak az Amerikai Egyesült Államok kérésére közölték céljaikat. Egyértelműen kiálltak Belgium, Szerbia és Montenegró függetlensége mellett, szóltak a jóvátételről, de arról is, hogy az elfoglalt francia, olasz és román területekről a központi hadsereg alakulatainak ki kell vonulniuk. Nem volt ennyire egyértelmű az Osztrák-Magyar Monarchia jövőjére vonatkozó kitétel. Valószínűleg nem véletlenül. Hadicélként fogalmazták meg ugyanis „az olaszok, szlávok, románok és csehszlovákok felszabadítását az idegen uralom alól”. A felszabadítás (the liberation) kétértelmű volt. Akik bíztak a Monarchia jövőjében, tehát abban, hogy egysége megmarad, inkább egy föderatív, azaz a birodalmat alkotó nemzetek egyenlőségére épített államot képzeltek el. Egy olyan országot, mely megmarad régi határai között, de a nemzetek széles körű jogokat, autonómiát kapnak. A másik értelmezést a pesszimisták képviselték, illetve azok, akik remélték a Monarchia feldarabolását. Ők úgy gondolták, hogy az antant győzelme esetén a régi birodalom már nem élhet tovább, azt feldarabolják és az azt alkotó nemzetek önálló államot kapnak. Egy évszázad távlatából említsük meg, hogy Ausztria-Magyarország jövőjével kapcsolatban sem a Brit Birodalom, sem Franciaország ekkor még nem bírt határozott elképzeléssel, mindkét lehetőség játszmában volt még. A föderatív átalakítás ugyanúgy szóban forgott még, mint a feldarabolás. Ráadásul többen reménykedtek ekkor abban, hogy a Monarchia leválasztható Németországról. Úgy is értelmezhetjük az amerikai elnöknek adott választ, mint egy üzenetet a bécsi és budapesti vezető politikai köröknek, hogy még van esély jól kijönni a helyzetből. 

Az egyik oldalon ott volt a központi hatalmak békeajánlatát elutasító antant válasz, mely Németország esetében határozottan fogalmazott, de a Monarchia felelősségéről is kertelés nélkül szólt. Ahogy a központi hatalmak korábbi békejegyzéke, az arra adott válasz is a közvéleménynek szólt. Az üzenet egyértelmű, ami a brit, a francia és a többi szövetséges ország állampolgárainak szólt: a háborút a győzelemig folytatják. Nem tehettek, nem ígérhettek mást, a nyugati front veszteségei nem engedték meg az engedményeket. A Wilson elnöknek küldött válasz már taktikus volt. Egyrészt a Monarchiával kapcsolatos bizonytalan jövőkép miatt is, de ez a bizonytalanság egyben alkalmat kínált arra, hogy éket verjen Bécs és Berlin közé.

Első világháborús képeslap a Nádasdy Ferenc Múzeum gyűjteményéből

1917 januárjában inkább mégis az látszott, hogy a partnerek szorosabbá fűzik kapcsolataikat. Németország január 9-én úgy döntött, hogy február 1-jétől az Északi-tengeren figyelmeztetés nélkül minden hajót elsüllyesztenek tengeralattjáróik, hajózzon az akár semleges ország zászlaja alatt is. Nem arról volt szó elsősorban, hogy korábban brit hajók nem saját felségjelükkel közlekedtek és ezt megunták a németek. Sokkal nagyobb tervet fogalmazott meg a hadvezetés. Angliát akarta térdre kényszeríteni. Azt remélte ugyanis, hogy így megfosztja a szigetországot nyersanyagaitól és az kénytelen lesz kilépni a háborúból. Egymaga hozta meg a döntését, azt a szövetségesekkel nem egyeztette. Vilmos császár ugyan a Monarchia beleegyezésétől tette függővé az új hadviselés bevezetését, de ez csak a látszat volt. Amikor a koronázótanács január 22-én támogatta a javaslatot, a kérdés már rég eldöntött volt. A ráadás mégis most következett. Javasolták ugyanis Károlynak, vesse fel a német császárnál, hogy terjesszék ki a Földközi-tengerre a korlátlan tengeralattjáró háborút, azaz az osztrák-magyar flottát bevonnák a harcokba.

Január 22-én Wilson elnök üzenetet intézett az Egyesült Államok szenátusához. Hitet tett többek között a nemzeti önrendelkezés mellett, azaz a nemzetek maguk dönthetnek sorsukról. A magyar képviselőház tagjainak felszólásai üdvözölték az elnök beszédét, nem ismerve fel az abban rejlő veszélyeket. Az önrendelkezés elvét nem vonatkoztatták a nemzetiségekre, hanem inkább lehetőségként értékelték a birodalomalkotó másik féllel, Ausztriával szemben. Tisza István ugyan felszólalásában említette, hogy az elnök által megfogalmazott elv nemzetállamok létrejöttét teszi lehetővé, de ezt nem értékelte Magyarországra nézve veszélyként. Csupán egy gyakorlati problémát vetett fel, miszerint kevert etnikumú területen nem lehet egyértelmű határokat húzni. Ilyen esetben – fogalmazott a miniszterelnök – vagy egy olyan állam jön létre, melynek szervező és összetartó ereje nem nemzeti alapú, vagy „pedig az a faj adja meg az állam nemzeti jellegét, amely számánál és súlyánál fogva dominál”. Nem kétséges, hogy Tisza itt a magyar nemzetre gondolt és nem kétséges, hogy ezzel képviselőtársai mélységesen egyetértettek, amit jeleztek a közbekiáltások

„Igaz! Úgy van!”

Nyilatkozatok, tervek, üzenetek keringtek 1917 januárjában, melyekre építve álmokat szőttek mindenütt. Nemcsak a politikusok, hanem otthon az újság fölé hajolva, miközben a katonák a frontokon hazavágytak. Taktikus lépések, finom megfogalmazások mentén lassan kivérzett Európa.

Ajánló irodalom
Gróf Tisza István összes munkái 6. kötet. 1916 június - 1918 október között írt levelek és küldött táviratok, Bp., 1937.
Romsics Ignác: Helyünk és sorsunk a Duna-medencében, Bp., 2005.
Vermes Gábor: Tisza István. Bp., 1994.

Takács Zoltán Bálint

múzeumigazgató, történész, turkológus
A múzeumot a tárgyak alkotják, de emberek hozzák létre.

takacs.zoltan@nadasdymuzeum.hu

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is.

Egy megosztással munkánkat is segíted. Köszönjük!

Nemzetközi kitekintés 1917 első hónapjáról...

Vissza
Hírlevél

Küldetésünk az ismeretátadás

Ezért is küldünk hírlevelet jelenleg 2681 embernek.
Ha érdekelnek az első világháború eseményei, hogyan alakultak napról napra az összecsapások, a háborús történetek, a hátország nehézségei, akkor egy kattintással iratkozz fel hírlevelünkre.

Iratkozz fel hírlevelünkre itt! »