A Nádasdy Ferenc Múzeum első világháborús képeslap gyűjteménye

Az első forradalmi hónap. 1917 márciusa

Az első forradalmi hónap. 1917 márciusa (Képeslap a sárvári múzeum képeslap gyűjteményéből)

1917-ben a kemény hideg után március enyhülést hozott, de egyben forradalmat is Oroszországban. Az antant hatalmakat más is meglepte, amikor támadásra készültek nyugaton. Nem találták a német erőket, a hadvezetés ugyanis húzott egy merészet.

Számos lehetőséget és szempontot érvényesíthetünk akkor, amikor végigtekintünk az első világháború egyes hónapjain, hogy mely eseményeket, folyamatokat emeljünk ki az adott időszak jellemzésére. Minden év januárja az előző év végén tervezett hadműveletek végrehajtásáról, illetve a háború befejezésének reményéről szólt. A február a hadműveletek megindításának ideje volt, március az újratervezésé és így tovább. Természetesen elnagyolt megközelítésben van csak igazunk, de 1917 első negyedéve, mintha valóban adta volna azt a látószöget, mellyel rátekinthetünk a napok sorára. Az első hónapban lázas tervezés folyt, melynek legsúlyosabb következménye a február 1-jén megindított korlátlan tengeralattjáró háború volt, mellyel Németország megpróbálta az antant hatalmak utánpótlási vonalait megroppantani. Az új hadviselés azonban a semleges országokat is érintette, köztük az Amerikai Egyesült Államokat. Az amerikai elnök végül úgy döntött, hogy megszakítja diplomáciai kapcsolatait Berlinnel, de fenntartja az Osztrák-Magyar Monarchiával. A híradások cikkek tömkelegével számoltak be az elsüllyesztett hajókról, a vízbeveszett utasokról, a tenger fenekére került szállítmányokról. 1917 márciusa is hasonlóképp indult, hírekkel a hatalmas vizekről.

A német egység

Lassan a frontesemények is újra beszüremkedtek a sorok közé, többek közt a német egységek tervezett visszavonulásáról a nyugati hadszíntéren. Ugyan az antant kezébe még februárban került egy térkép, mely alapján sejtették, hogy a németek készülnek valamire, egy eddig szokatlan dologra. 1916 nagy offenzívái mind a nyugati, mind a keleti hadszíntéren ugyanis megterhelték a német hadsereget. A Verdun körüli erődrendszerért folytatott küzdelem látványos ágyútűzzel vette kezdetét, de hamar megakadt az egész támadás. Nyárra a német hadvezetés már legszívesebben elfelejtette volna az egészet, de kiderült, hogy a franciák nem így gondolják. Nyár végén, ősz elején egyre gyakrabban került sor a térségben német állások elleni akciókra. Verdun ugyanis francia nemzeti üggyé vált, az elfoglalt területek visszaszerzéséért semmi nem volt drága. A harcok közben jött a hír a keleti frontról, hogy a cári hadsereg július 1-jén jól előkészített offenzívába kezdett. Nem a német vonalakat érte a támadás, hanem az Osztrák-Magyar Monarchia állásait. A Bruszilov tábornok nevével fémjelzett offenzíva súlyosan érintette az osztrák-magyar egységeket, több százezren estek hadifogságba, sebesültek meg vagy haltak hősi halált. Berlinben nem dönthettek másképp, mint hogy német alakulatokat vezényelnek át keletre, nehogy egy újbóli orosz gőzhenger veszélyeztesse a birodalmat, jelképesen Berlint vagy éppen Bécset vagy Budapestet. 

Az Osztrák-Magyar Monarchia tisztjei a fronton (fénykép a sárvári múzeum gyűjteményéből)

Az antant közben nagyot lépett, egyrészt júliusban a nyugati fronton, a Somme folyó mentén szintén hatalmas erejű támadásra indult, mely a hónap első napján hatalmas, több tízezres véráldozatot követelt, de egyben a német erők újabb leküzdhetetlen akadály elé kerültek. Másrészt háttértárgyalások indultak a román kormánnyal, hogy az hadseregével törjön be Erdélybe, mellyel újabb frontot nyitnának a központi hatalmak tömbje ellen. Mindent megígértek, köztük magát Erdélyt is, hogy berántsák az addig vonakodó országot a háborúba. Sikerrel jártak, augusztus 27-én Románia hadseregei megindultak a Kárpátok felé. A Monarchia bár sejtett valamit az előkészületekről, komoly ellenintézkedéseket nem tudott tenni. Erői szét voltak forgácsolva Kelet-Galíciában, de az olasz front nyomása is hozzájárult ahhoz, hogy a román alakulatok sikerrel nyomuljanak előre. Hamarosan megálltak, de a német hadvezetés kénytelen volt újfent Bécs segítségére sietnie, híres tábornokok vezetésével komoly kontingenst küldtek a Balkánra.

Berlinben felismerték, hogy bekövetkezett az, amitől féltek, a valódi többfrontos háború, melyben a szövetségesek kimerülése miatt mindenhol szükség van a német erőre. A másik felismerés pedig abból következett, hogy a szembeálló felek rutinszerűen gondolkodtak, azaz támadó hadműveletekben. A háború első hónapjaiban, évében a szárnyak átkarolásában és így lényegében az ellenség bekerítésében, majd az arcvonalra összpontosított nagy erejű támadásban. 1914, de 1915 végén is, de 1916-ban szintén az antant erők tanácskozásra gyűltek össze, hogy megegyezzenek egy a következő tavaszon indított hadműveletben. A német hadvezetés is mindig támadásban gondolkodott, elsősorban abban, hogy nyugaton roppantja össze a frontvonalat. 

Szögesdrót akadály (fénykép a sárvári múzeum gyűjteményéből)

Most azonban másképp határozott, amire az kényszerítette, hogy nem volt más választása, mint kisegítse szövetségeseit, minden arcvonalon bevesse erőit. Egy ilyen helyzetben nem vállalkozott támadásra, nem tervezte azt 1917 elején. Egyrészt hallgatott a haditengerészet javaslatára és nekikezdett a korlátlan tengeralattjáró háborúnak. Másrészt pedig hadseregének egységeit a franciaországi fronton Arras, Saint Quentin és Vailly között visszavonta mintegy 50 kilométerrel egy körülbelül 110 kilométer hosszú észak-déli szakaszon. Hatalmas munkával egy új védelmi vonalat hozott létre, a munkákat már 1916 végén elkezdve. Nem csupán új lövészárkok építéséről volt szó, hanem pontosan megtervezett géppuskaállásokból, betonelemekből, drótakadályokból álló vonalról. A március 20-án befejezett hátravonulás fontos elemét jelentette, hogy az elhagyott területet szisztematikusan tönkre tették, gazdasági épületeket, vasútvonalakat és állomásokat, mezőgazdasági üzemeket, utakat tettek romboltak szét, településeket tettek a földdel egyenlővé, de elszállították az állatállományt is. A felégetett föld taktikája keretében 100 ezer civilt is a hátországba vittek. Az akcióval nemcsak a német védelmi vonal rövidült meg, hanem annak következményeként komoly német katonai erő szabadult fel. Forradalmi lépésként is értékelhetjük a döntést, ugyanis először fordult elő a háború történetében, hogy a német hadsereg önként mondjon le egy birtokba vett területéről. Végül az sem elhanyagolható körülmény, hogy az antant újra nem tudta eredeti elképzeléseinek megfelelően végrehajtani az előző év végén elhatározott stratégiáját, annak átdolgozására kényszerült.

Orosz rémes

Orosz kutatók vállalkoztak arra, hogy összeszámolják mennyi sztrájk, tüntetés tört ki a hatalmas birodalomban, illetve ezeken milyen követelések, jelszavak hangzottak el, azaz miért is választották sokan a tiltakozás e formáját. Már a számok is megdöbbentőek, tendenciájuk pedig valóban forradalmi. 1914-ben közel 200 tüntetésre került sor, de ne felejtsük, hogy a háború csak augusztusban kezdődött. A megmozdulások nem a háború mellett történtek, az állami kimutatások szerint az első pár hónapban erre csak 15 alkalommal került sor. A következő évben az emelkedés már látványos, ugyanis 1915-ben a demonstrációk száma alig maradt el a kétezertől. A követelések inkább gazdasági jellegűek voltak, politikai természetű tüntetésekre alig került sor, a háború ellen pedig alig tüntettek, inkább a cári rendőrség került terítékre. Az emberek többnyire a jobb ellátásért emelték fel a szavukat. 1916-ban már 1,7 millió ember vett részt a több mint 2300 sztrájkban. 1917 első heteiben már jóval meghaladta a megmozdulások száma a hétszázat. A tüntetések két nagy központja Pétervár és Moszkva volt, ahol az ipari munkásság 30 százaléka összpontosult. A tömeg nagyságára jellemző, hogy március 9-én, a forradalom kitörését követő napon már kétszázezren vonultak az utcákon.

A sztrájkok és a benne részt vevők számának folyamatos és meredek emelkedése egyértelműen jelezte a feszültség növekedését. Európa számos kisebb-nagyobb városában került már sor tüntetésekre, de azok nem kérdőjelezték meg a fennálló államhatalom létezésének jogosságát. Oroszországban azonban egyre gyakrabban, 1917 februárjában és márciusának elején azonban már sokszor lehetett hallani a „Le a cárral” jelszavakat. A háború eleje óta a lakosság egyre inkább úgy érezte, hogy a birodalom, az állam megtestesítője, a cár mintha egyre kevésbé foglalkozna vele. Inkább elvonult a frontra, mint szembenézzen a problémákkal, az uralkodást pedig feleségére, és annak kegyencére, Raszputyinra bízta. A szerzetest végül épp a vezető politikai körökből álló csoport kapcsolta ki és küldte a Néva folyó fenekére, de ezzel a strukturális problémákat még nem sikerült megoldani. Azokból pedig volt bőven. 1916/17 fordulójának tele még a szélsőséges hideghez szokott embereknek is kegyetlen volt. Egész Európában, a nyugati fronttól Galícián és a Kárpátokon át az Urálig folyamatosan rendkívül alacsony volt a hőmérséklet. És állandóan havazott. Hiába voltak tele a gabonaraktárak, a vonatközlekedés leállt, az újraindítására tett kísérletek kudarcba fulladtak. 

Fénykép a sárvári múzeum gyűjteményéből

Március elején aztán hirtelen kisütött nap, az emberek boldogan özönlöttek az utcára. Az ellátást azonban nem lehetett néhány nap alatt helyreállítani. Március 8-án Péterváron tüntetésekre került sor, ahol nem politikai jogokat követeltek, hanem kenyeret. Az egyre nagyobb tömegben néhol azonban már megjelentek a valóban háború és államellenes hangok, néhol pedig fosztogatásokra került sor. Az események kezdték túllépni hagyományos kereteiket. II. Miklós azonban nem volt sehol, pontosabban a fronton tartózkodott katonái körében. A folyamatosan kapott jelentések alapján végül megparancsolta Pétervár parancsnokának, hogy tegyen rendet. Ezzel elszabadult a pokol, katonák lőttek a tömegbe, de végül megtagadták, hogy bármikor újra ilyet tegyenek.

A háttérben politikai játszma folyt. Vezető körök már korábban arra gondoltak, hogy a gyengekezű cárt lemondatják fia, az amúgy beteges, tizenkét éves Alekszej javára. A napok azonban hamar feledtették az elképzelést. Március 10-én vörös zászló lobogott a cár rezidenciájának oromzatán, a Téli Palotán. Megindult a forradalmakat jellemző csoportalakulás, a fővárosi hadsereg egy része még lojális volt, nagyobb része már nem. A csőcselék is mozgolódni kezdett, de a megoldáskeresők is nagy munkában töltötték idejüket. A később majd fontos szerephez jutó bolsevikok még ekkor kisebbségben voltak, ráadásul nem is egyezett mindenben a véleményük. Mindenesetre a szibériai száműzetésből egyre többen értek haza és léptek munkába. Köztük Jozsip Dzsugasvili, aki 1910-től a Sztálin nevet használta. Marginális figura volt még ekkor, a svájci emigrációban élő Lenin sem bízott benne. A történések egyelőre tőlük függetlenül voltak forradalmiak, a cár ugyanis a hónap közepén lemondott. Véget ért a Romanovok több évszázados története.

Európában egyelőre nem foglaltak el egységes álláspontot, az antant hatalmak azt várták, hogy az új hatalom, az Ideiglenes Kormány folytatja a háborút. A német kancellár, Theobald von Bethmann-Hollweg március 29-én a berlini birodalmi gyűlésen kijelentette, hogy Oroszországban világtörténeti jelentőségű események zajlanak. Legfontosabb üzenete a cárról szólt, őt tekintette ugyanis minden bajok eredőjének, II. Miklós maga ásta alá országának alapjait, amikor az antant szövetségesévé lett és erről nem volt hajlandó lemondani. Két nappal korábban, március 27-én a pétervári Munkás- és Katonatanács az annexió és a kontribúció (hadisarc) nélküli békéről nyilatkozott, ami Németországban is kedvező visszhangra talált.

Magyar tisztek a fronton (fénykép a sárvári múzeum gyűjteményéből)

A magyar képviselőházban már március 20-án felszólalt gróf Károlyi Mihály, aki szintén világrendítő eseményként értékelte az orosz történéseket, azokat a francia forradalomhoz hasonlította. Kiemelte, nem lehet tudni, mi lesz a vége, de az Osztrák-Magyar Monarchiára veszély leselkedik, mondta. Ha ugyanis az orosz nép nyugati minták alapján szervezi meg magát, akkor annak csak úgy lehet ellenállni, ha a birodalom népei is befogadják az új eszméket. Tegyük hozzá, ne legyen félreértés, Károlyi gróf itt a belgiumi, francia és a brit demokrácia intézményeinek átvételéről beszélt.

A magyar képviselőház ritka pillanata volt március 31-én, egyhangúan elfogadták az ellenzéki Vázsonyi Miklós határozati javaslatát, melyben kifejezte reményét, hogy az orosz nép képes lesz megőrizni alkotmányos szabadságát. A hozzászólásokból kiderült, hogy az új hatalomtól remélték a tisztességes béke megkötését. A háború befejezését várták a forradalomtól.

Visszafogottságról tett tanúbizonyságot az események értékelésekor a Budapesti Hírlap újságírója, aki rámutatott arra, hogy

„Amit mi most Oroszországról, az ott lefolyó eseményekről tudunk, az vajmi kevés. Kevés arra is, hogy arról formáljunk némi képet magunknak, ami ott ma van. Még kevesebb arra, hogy az ott ma történtekből valami következtetést vonhassunk a jövőre.”

Mégis sok reményt fűztek a forradalmi változásokhoz. Elsősorban Oroszországban.
 

Ajánló irodalom
Kun Miklós: 1917. Egy év krónikája, Bp., 1988.
Sergei Kudryashov: The Russian Worket at War, In: Hugh Cecil, Peter Liddle: Facing Armageddon. The First World War Experienced, London, 1988. 545-548.
Richard Pippes: Az orosz forradalom története, (fordította: Szappanos Gábor), Bp., 1997.

Takács Zoltán Bálint

múzeumigazgató, történész, turkológus
A múzeumot a tárgyak alkotják, de emberek hozzák létre.

takacs.zoltan@nadasdymuzeum.hu

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is.

Egy megosztással munkánkat is segíted. Köszönjük!

Vissza
Hírlevél

Küldetésünk az ismeretátadás

Ezért is küldünk hírlevelet jelenleg 2681 embernek.
Ha érdekelnek az első világháború eseményei, hogyan alakultak napról napra az összecsapások, a háborús történetek, a hátország nehézségei, akkor egy kattintással iratkozz fel hírlevelünkre.

Iratkozz fel hírlevelünkre itt! »