A Nádasdy Ferenc Múzeum első világháborús képeslap gyűjteménye

A lemondás hónapja. Gróf Tisza István

A lemondás hónapja. Gróf Tisza István

A magyar belpolitika meghatározó alakja, a miniszterelnök 1917. május 23-án beadta lemondását. Gróf Tisza István második miniszterelnöksége majdnem négy évet tett ki. Távozását sokan örömmel fogadták, mások inkább rossz döntésnek tartották.

1917. május 21-én hatalmas szél tombolt a Heves megyei Gyöngyösön. Délután öt órakor a közkórház épületében, mint később kiderült, egy szabálytalanul használt kémény miatt, tűz ütött ki. Az északi szél egyből továbbvitte a lángokat, hamarosan szinte az egész város égett. A helyi és a közeli településekről a tűzoltók kivonultak a helyszínekre, sőt tűzoltó vonat is érkezett, de a katasztrófa megállítása lehetetlennek tűnt. Éjjeli két órakor csupán azért csillapodott a tűz, majd hamvadt ki végül, mert már nem volt mit elpusztítania. A Fő tér szinte teljesen leégett, a kapcsolódó utcák mind a földdel váltak egyenlővé. Középületek, lakóházak rogytak össze, maguk alá temetve az embereket. 11 halott, egyes források szerint száznál több sebesült mellett 4-6 ezer személy vált otthontalanná.

Május 23-án gróf Tisza Istvánt Bécsbe várták, hogy egyeztessen az uralkodóval, Habsburg Károllyal arról a politikai válságról, mely Budapesten alakult ki. A királyi párt azonban megdöbbentette a gyöngyösi tűzvész súlyossága, ezért úgy határoztak, ellátogatnak a városba. A miniszterelnök Budapesten csatlakozott hozzájuk és elkísérte őket Gyöngyösre. A szalonkocsiban Károly megbeszélést folytatott a magyar miniszterelnökkel, mégpedig a választójog kiszélesítéséről. Az uralkodó nem volt elégedett az előterjesztéssel, ezért Tisza István benyújtotta lemondását. A király ezt elfogadta, a kabinet minisztereit azonban megbízta azzal, továbbra is lássák el feladataikat, intézzék az aktuális ügyeket. 

Egység mindenáron

Képeslap részlet (Nádasdy Ferenc Múzeum ltsz. NFM VII.83.45.99)

Tisza István, legtöbb kortársához hasonlóan az Osztrák-Magyar Monarchia egységét megkérdőjelezhetetlennek tartotta. A kiegyezési törvényt egy olyan alapdokumentumnak tekintette, melynek betűjéhez való ragaszkodás garancia a közép-európai birodalom fennmaradására és benne Magyarország helyzetének stabilitására. Ugyanakkor tisztában volt a hatalmas államtest gyengéivel, mely komoly hatással bírt a Monarchia nagyhatalmi állására, benne pedig Magyarország helyzetére. 1903 februárjában a képviselőházban képviselőként az 1889., a véderőről, azaz a hadseregről szóló VI. törvénycikk módosításáról szóló törvényjavaslathoz szólt hozzá. A javaslat az 1867. évi kiegyezés után létrehozott közös hadsereg fejlesztését célozta, mely Magyarországra plusz terheket rótt. Az ellenzék nem támogatta javaslatot, illetve bizonyos engedményekkel volt csak hajlandó a tárgyalásra. 

Tisza István felszólalásában azonban a javaslathoz más szempontból közelített. Kifejtette, hogy Magyarország érdeke egy erős birodalom fenntartása, nagyhatalmi helyzetének biztosítása, hiszen anélkül a Magyar Királyság is gyenge lenne. A magyar nemzet létérdeke tehát a véderő fejlesztése, a nagyobb áldozat nem idegen, hanem magyar célok támogatását jelenti. Magyarország biztonsága csak úgy garantálható, ha fennmarad a kettős birodalom hatalmi ereje. Természetesen a magyar hadsereg fejlesztése is fontos, de a közös haderő fenntartása és erősítése elengedhetetlen, ugyanis – mint azt Tisza hangsúlyozta – a megelőző évtizedben az európai hatalmak jóval többet tettek haderejük fejlődéséért, mint a Monarchia. Ha a képviselőház elutasítja a fejlesztést, lemond egyben arról, hogy Magyarország meghatározó része legyen a Dunamenti államrendszernek. Logikusan következett ebből, hogy Magyarország sorsa a Monarchia jövőjével együtt halad. A véderőtörvényt nem szavazták meg, más megoldás született, de a vita megmutatta, hogy Tisza István számára vitathatatlan alap volt a kiegyezés.  

Egy út van csupán

Képeslap részlet (Nádasdy Ferenc Múzeum ltsz. NFM VII.83.45.73)

Tisza számot vetett hazája,  Magyarország helyzetével. Azt nem értékelte túl, és pont ezért ragaszkodott a dualizmus rendszeréhez. Abban látta a fennmaradás garanciáját. Tudta jól, hogy a nemzetiségi viszonyok a magyarság számára nem engedik meg egy másfajta hatalmi, politikai struktúra kialakítását. Nemzete a Magyar Királyságon belül kerülne akkor kisebbségbe. A háború alatt sem támogatta ezért a szláv területek annektálását. 1915 végén, amikor az osztrák-magyar erők, tegyük hozzá, német segítséggel elfoglalták Szerbiát, többen felvetették, hogy területének legalább egy részét a Monarchiához kellene kapcsolni. Tisza, de több politikustársa sem támogatta ezt az elképzelést. Bármilyen terület birodalomba olvasztása ugyanis a magyar integritást veszélyeztette volna.

Már lemondása után néhány nappal világossá vált, milyen törékeny a Monarchia szerkezete, az alkotó államok politikai rendszere. Ausztriában 1917. május 30-án háromévnyi szünet után ült össze az osztrák birodalmi gyűlés két háza. Az uralkodó azt remélte, hogy a hétköznapokban is jól tapintható ellentétek gyógyírjaként szolgál majd a törvényhozó testület újbóli összehívása, az alkotmány átalakítása. Már az első napon azonban kiderült, hogy a cseh követek, a délszláv képviselők, a lengyel politikusok olyan követelésekkel, nyilatkozatokkal álltak elő, melyek teljesítése az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását jelentették volna. 

Tisza elkötelezett volt a dualizmus mellett, de Magyarország szempontjait mérlegelve nem látott más alternatívát. Elkötelezettsége küldetéstudattal párosult, kialakított véleményén nehezen változtatott. A kimondott szóhoz ragaszkodott, úgy, mint a kiegyezési törvény paragrafusaihoz. Ez egyben merevvé, és ezzel együtt sebezhetővé tette. Hitte, hogy igaza van, ő az, aki egy háborúban Magyarországot sikeresen vezetheti. A Monarchia volt a mérce, de azt nem tudta elképzelni, hogy a Magyar Királyság érdekeit más is meg tudta volna védeni. Küldetéstudata volt, a miniszterelnökséget nyilatkozatai alapján szolgálatnak tekintette.  

Amikor 1915 januárjában a Monarchia külügyminisztere, Leopold von Berchtold távozni kényszerült, mert nem kellő eréllyel lépett fel Olaszország egyre nagyobb és egyre teljesíthetetlenebbnek tűnő követeléseivel szemben, Tisza István neve is felmerült utódként. A miniszterelnök ezt azonban elutasította. Feljegyzései szerint kifejtette az uralkodónak, Ferenc Józsefnek, hogy ha elvállalja a tisztséget, az egyet jelentene a magyar politikai életből való kivonulásával. Így azonban nem tudná elképzeléseit valóra váltani. Ha megvalósítja magyar terveit, azzal a birodalom érdekeit is szolgálja. 

„Nem szolgálnám igazán nemzetemet, nem vihetném ki terveimet, félbehagynám művemet, pedig ennek befejezése a Monarchia konszolidálása nemzetközi pozíciója szempontjából is szükséges.”

Életnek és halálnak harca

Képeslap részlet (Nádasdy Ferenc Múzeum ltsz. NFM VII.83.45.64)

Tisza István lemondása után több olyan vélemény is napvilágot látott, melyek a miniszterelnököt tették felelőssé a háború kitöréséért. Sőt egyesek még Ferenc Ferdinánd meggyilkolását is a számlájára írták. Ma már tudjuk, hogy mindezekről szó sem volt. Sőt a trónörökös elleni merénylet után óva intett minden elhamarkodott döntéstől. Hangsúlyozta, hogy egy Szerbia elleni hadművelet magával hozza Oroszország hadba lépését. Alaposan ismerte a külpolitikai helyzetet, és felhívta az uralkodó figyelmét, hogy az adott időben nem hozhat kedvező eredményt a háború elkezdése. Támogatta a határozott hangot a szerb kormánnyal szemben, hiszen Tisza is meg volt arról győződve, hogy a merénylet mögött Szerbia áll, de nem akarta a háborút. Nem azért mert félt tőle, hanem mert a helyzetet nem találta megfelelőnek. A közvélemény, a vezető politikai körök, az uralkodó a háborúra hajlott, meg akarták mutatni, a Monarchia a nagyhatalmak sorába tartozik. Tiszát is meggyőzték, valószínűleg többek közt az is, hogy Németország kész volt a háborúra. A miniszterelnök természetes módon figyelt Berlinre, a Monarchia és benne Magyarország jövőjét a valóban nagyhatalomként működő Németország mellett képzelte el. Reális gondolat volt ez, nemcsak Tisza, hanem kortársai számára egyaránt. Csupán a háború kimenetele mutatta meg egyértelműen, hogy tévedtek. 1914. július 23-án, amikor a Monarchia belgrádi nagykövete átadta a szerb kormánynak az ultimátumot, a kocka el volt vetve. Hamarosan eldördült az első ágyú, majd járőrök keltek át a Száván. A világháború kezdetét vette.

Tisza István egyik első parlamenti beszédében, 1889-ben már felhívta figyelmet arra, hogy kísért a háború szelleme. A magyar kormány azonban meg tudta védeni a nemzet érdekeit, de senki nem tudja, meddig lesz még így. Addig is készülni kell a háborúra. Negyed évszázadot kellett várni, hogy kiderüljön, mennyire készült fel a Monarchia, benne Ausztria és Magyarország. Képviselőként is azonban sejtette, hogy bármikor tör ki a vihar, az végzetessé válhat. Így fogalmazott 1889-ben:

„S ha ez a háború kiüt, azt hiszem, mindnyájan egyetértünk abban, hogy az nem lesz gyermekjáték sem a monarchiára, sem a magyar nemzetre nézve s igen könnyen fejlődhetik élet-halálharccá a magyar nemzetre nézve.”

Keresztben

Tisza a háború alatt fáradhatatlan volt, mintha minden üggyel foglalkozni akart volna. Személyesen, levél által érdeklődött katonák sorsa iránt, személyesen közölt halálhíreket. Ugyanakkor hosszú írásokban váltott véleményt a diplomáciai testületek tagjaival, a parlamentben vitatkozott a képviselőkkel. Keményen és határozottan. Külföldön sokan csak őt látták, mintha Tisza irányította volna a Monarchiát. És mindeközben lassan elkopott. Románia hadba lépésével, amitől leginkább tartott, helyzete meginogni látszott. A háború elején megkötött hallgatólagos béke véget ért a parlamentben. A román csapatok 1916. augusztus végi támadását ugyan sikerült megállítani, de a németek segítsége kellett hozzá. Az ellenzéki képviselők egyértelműnek látták a miniszterelnök felelősségét abban, hogy a román csapatok elől erdélyiek ezrei menekülni kényszerültek. Tisza István azonban bírta az agg Ferenc József bizalmát. Novemberben azonban minden megváltozott, az uralkodó meghalt, helyette a fiatal Károly következett. Az új király hamarosan elkezdte lecserélni a régi embereket, az osztrák miniszterelnököt, a vezérkari főnököt, de Tisza bizalmasát, a közös külügyminiszter, gróf Burián Istvánt is új ember váltotta. 

Képeslap részlet (Nádasdy Ferenc Múzeum ltsz. NFM VII.83.45.81)

A magyar kabinet vezetője jól tudta, hogy már 1916 decemberében felmerült, hogy Károly leváltja, de a tervet ekkor még elhalasztották. Februárban Tisza levélben lényegében megfenyegette uralkodóját, hogy leváltása esetén egész pártját átviszi az ellenzékhez. Májusra azonban elfogyott a levegő Tisza István körül. Az ürügy a választójog kérdése volt, melynek általános, széleskörű kibővítését a miniszterelnök nem támogatta. Az oroszországi forradalom végleg megijesztette Károlyt, hogy a Monarchiát is elsöpörheti egy hasonló mozgalom. Reformokat akart, mélyre hatóakat, Tisza azonban útban volt. Felszólította ezért, hogy dolgozza ki a választójogi reformot. 1917. május 23-án Gyöngyös felé a szalonkocsiban azonban nem fogadta el a miniszterelnök javaslatát. Tisza megértette a helyzetet és beadta lemondását.

Gyöngyösön a viharos szél miatt a tűzvész elsöpörte a várost. A kérdés most az volt, vajon a Monarchia és benne Magyarország ellen tud-e állni egy jóval nagyobb és egyre közeledő viharnak.

Ajánló irodalom
ifj. Bertényi Iván (Szerk.): Tisza István, két korszak határán, Bp., 2016.
Pölöskei Ferenc: Tisza István, Bp., 1985.
Vermes Géza: Tisza István, Bp., 1994.

Takács Zoltán Bálint

múzeumigazgató, történész, turkológus
A múzeumot a tárgyak alkotják, de emberek hozzák létre.

takacs.zoltan@nadasdymuzeum.hu

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is.

Egy megosztással munkánkat is segíted. Köszönjük!

Vissza
Hírlevél

Küldetésünk az ismeretátadás

Ezért is küldünk hírlevelet jelenleg 2563 embernek.
Ha érdekelnek az első világháború eseményei, hogyan alakultak napról napra az összecsapások, a háborús történetek, a hátország nehézségei, akkor egy kattintással iratkozz fel hírlevelünkre.

Iratkozz fel hírlevelünkre itt! »