A mindent megfontolt és meggondolt uralkodó

Ferenc József majdnem teljes életét a hatalom gyakorlásával töltötte. Miután trónra ült, vérbe fojtotta a magyar forradalmat és bosszút állt. Végül nem maradt más, mint hogy kiegyezzen a magyar politikával. Először elátkozták, majd nagy pompával eltemették.

Egy a 20. század történetét címében is vállaltan röviden összefoglaló munka szerzője csupán egyetlen alkalommal említi Ferenc József nevét, méghozzá akkor, amikor beazonosítja Ferenc Ferdinándot mint az Osztrák-Magyar Monarchia trónjának várományosát, a szarajevói merénylet áldozatát. Az 1916. november 21-én elhunyt agg uralkodó eszerint már nem része a századnak. Tegyük hozzá, hogy John Lukacs a század történetének kezdetét az első világháború kitörésére teszi, az előtte való évek, évtizedek még egy régi világhoz tartoznak. A boldog békeidők, azaz a háború előtti évtizedek nem voltak hatással a későbbi időszak eseményeire. A világ számos pontján, de főleg Európában zajló háború kitörése valami újnak a kezdetét jelentette. Ferenc József a régit, az állandóságot, az uralkodói távolságtartást testesítette meg, mindazt amit ezután megvetettek.
Amikor az uralkodó elhunyt, hatalmas, több mint hatszázezer négyzetkilométeres birodalmában alig volt olyan, aki idősebb lett volna nála. Az idő össze is mosta a hosszú élet és uralkodás emlékezetét, míg az egyik nóta Kossuth Lajosról szólt, a másik Ferenc Józsefről.
A trónörököst, Károlyt ugyan hamarosan megkoronázták, és a Monarchia még két évig fennállt, Ferenc József halálával az évszázados Habsburg Birodalom is sírba szállt. Koporsója egy márványtalapzaton ma is a kapucinusok templomának császári kriptájában található. Két oldalt pedig felesége, a meggyilkolt Sissi és fia, az öngyilkos Rudolf nyugszik.

Temetésére egy hagyományos szertartás keretében került sor 1916. november 30-án, amikor Bécsben hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára a fehér katonai egyenruhájába felöltöztetett uralkodót. A menet végül elérkezett a kapucinusok templomához. Mielőtt a koporsót elhelyezték volna, a főudvarmesternek, Alfred von Montenuovo hercegnek kopogtatnia kellett az ajtón. Bentről egy atya megkérdezte, ki kér bebocsátást. A herceg felsorolta az uralkodó címeit, mire a szerzetes közölte, „nem ismerem őt”. Montenuovo másodjára adott válaszára is hasonló viszontválasz érkezett. A kripta ajtaja csak akkor nyílt meg, amikor a főudvarmester uralkodója nevében a következőket mondta:

Ferenc József képeslapokról, pénzekről, jubileumi érmekről, bélyegekről, számtalan képző- és iparművészeti alkotásról néz vissza ránk. Fiatalkorában még nem látjuk rajta, de nagyjából a negyvenes éveitől kezdve jellegzetessé válik a sűrű, tömött bajusz és barkó, melyet Ferenc József szakállnak is neveztek. Az uralkodó ráadásul kopaszodni kezdett, de ez egyáltalán nem zavarta. A festményeken, legyenek azok huszárezredek tiszti étkezdéjében vagy a királyi palotában, Ferenc József mint egy jóságos király jelenik meg, akinek tekintete nézője szemébe fúródik. Kettős kép, a jóságos, de a királyi méltóságnak tartalmat adó uralkodó és a tetteiben nem egyszer kegyetlen monarcha. Tudja, mi a dolga és tudja, hogy komolynak kell maradnia. Édesanyjának, Zsófia hercegnőnek írta, komoly erőfeszítésébe került, hogy néha ne nevessen fel, amikor az őt üdvözlő, nem egyszer esetlen beszédeket hallgatta. Nem nevethetett fel, hiszen ő egy birodalom első embere, aki hatalmát isten kegyelméből nyerte, nem pedig a néptől. Ő van a népért, ő tudja, mi kell neki, még akkor is, ha ebbe belepusztul. Nem a császár és király, hanem a nép.
Minden karácsonykor sokan örömmel nézik, amint Romy Schneider Sissiként, Ferenc József feleségeként aggódva ügyel férje minden pillanatára. Ha éppen nem európai üdülőhelyeken gyógyul, próbálja a magyarokat megbékíteni a kedves mosolyú férjjel. A cigányzene, a Hortobágy és az operett jókedv mindenben idealizálja nemcsak a családi viszonyokat, hanem a birodalom hétköznapjait is.
Nemcsak arról van szó, hogy Max, Sissi édesapja inkább elviselhetetlen fráter volt, mint kedves és vidám édesapa. Még nem is arról, hogy a történet szerint a katonák inkább a szerelemért halnak, nem a hazáért. Arról sem, hogy Ferenc Józsefet egy családjáért aggódó férjként ábrázolja, aki a feleségéért még a hivatali ügymenetet is elhanyagolja. Amiről a film megfeledkezik, hogy épp az általa bemutatott idő az, amikor Ferenc József Magyarországon diktatúrát vezetett be, miután az orosz cár seregének segítségével leverte a szabadságharcot.

Augusztus 18-án mindig nagy ünnepséget rendeztek Ferenc József születésnapján. Talán egyetlen kivételként éktelenkedett ebben a sorban az 1848. esztendő. Februárban Bécsben is kitört a forradalom, Pesten és Pozsonyban zajlottak az események. A tizenhét és fél éves ifjú nem rettent meg, tanárától tudjuk, hogy dicsérte a cárt, Miklóst, milyen erélyesen ítélte el a forradalmakat. Egy dolgot azonban nagyon fájlalt, hogy a kancellárnak, Metternichnek menekülnie kellett. A forradalmárok benne látták a rendszer egyik alapkövét, a főherceg pedig tanító atyamesterét. Minden héten eljárt hozzá, hogy meghallgassa a tapasztalt és sokat megélt politikus előadását a világ dolgairól, azaz a politikáról és a kormányzásról. Olyan időkben történt mindez, amikor a Habsburgok birodalma a nemzetközi politika meghatározó résztvevője volt. 1848-ban azonban hirtelen világossá vált, hogy az erősnek vélt építmény igencsak hamar meginog. Cselekvésre volt szükség és egy új uralkodóra.
A nagybáty, V. Ferdinánd tehetséges ember volt, nyelveket beszélt, zenélt, de az uralkodásra mégsem volt alkalmas, nem volt meg benne az irányítás ereje. Engedett a forradalmi követeléseknek, sőt megbízta gróf Batthyány Lajost egy magyar kormány megalakításával. Bécsben pedig alkotmányt hirdettek. Minden nyugodtan látszott, forradalmi idők, de a dolgok mintha visszatértek volna a rendes kerékvágásba. Májusban azonban újra kitört a felkelés az osztrák fővárosban, Windischgrätz herceg azonban rendet vágott. Ferdinánd alkalmatlanságáról nyíltan beszéltek, csak arra várt mindenki, hogy Ferenc József nagykorúvá váljék. Erre 1848. augusztus 18-án került sor. Ugyan nem rendeztek nagy ünnepséget, de december 2-án a csehországi Olmützben a jóságos Ferdinánd lemondott a trónról, a korona unokaöccse fejére került. Hadd hívjuk fel a figyelmet arra, hogy Ferdinánd 1879-ben hunyt el. Ha nem mond le a trónról, valószínűleg minden másképp alakul. Egy biztos, Ferenc József életének egy tapasztaltabb időszakában lépett volna a trónra. 

A magyar országgyűlés nem fogadhatta el azonban a királyváltást, hiszen az érvényben lévő törvények értelmében a rendek beleegyezését ki kellett volna kérni. Az események gyorsan követték egymást, osztrák csapatok lépték át a magyar határt, elfoglalták Budát, az országgyűlés pedig csomagolt és odébbállt. Márciusban az uralkodó olyan alkotmányt adott ki Olmützben, mely szerint Magyarország csak egy tartománya az osztrák birodalomnak. A válaszlépés nem maradhatott más, még akkor is, ha komoly kétségek merültek fel és a közhangulat kellett hozzá, hogy a debreceni református templomban az országgyűlés függetlennek mondta ki Magyarországot. Nem a királyságot szüntette meg, hanem a Habsburgokat dobta le a trónról.
Ferenc József hatalmára isteni kegyelemként tekintett, azt senki nem kérdőjelezhette meg. A cárhoz fordult, segítsen leverni a magyar szabadságharcot.
1849. augusztus 18-án Ischlben megünnepelték a császár születésnapját, kapott tortát is tizenkilenc gyertyával. A legnagyobb ajándék azonban egy hír volt, miszerint néhány nappal korábban Világosnál letették a fegyvert a rebellis magyarok. A világ rendje helyreállt Ferenc József szemében. Nem maradt más hátra, mint a bosszú. Szimbolikus napja ennek október 6., amikor Aradon és Pesten megtörtént a katonai vezetők, illetve a miniszterelnök kivégzése. Katonai diktatúra kezdődött.

Hat és fél évtized múlva az osztrák császár, és ekkor már közel fél évszázada megkoronázott magyar király minden nap azonos munkarend szerint végezte a munkáját. Egészséges volt, szívesen mesélték róla, hogy a rossz fogát egyszer maga húzta ki, majd a kukába dobta. 1916 novemberében azonban a korához képest fitt és egészséges uralkodónál tüdőgyulladást diagnosztizáltak. Egyre fáradtabb lett, már nem időzött hosszan egy-egy embernél. Vezérkari főnöke, Conrad von Hötzendorf jegyezte le, hogy a császár elaludt, miközben a beszámolót hallgatta.

November 21-én este Ferenc József utolsó mondata egész életének volt visszfénye.

A halált hivatalosan 21.05-kor állapította meg az orvos.

A magyar képviselőház november 27-én tartotta emlékülését, melyen felolvasták az új király, Károly leiratát, melyben tudatta a halál tényét és egyben az 1723. évi öröklési törvényre hivatkozva közölte, hogy elfoglalta a trónt. A magyar törvényeknek megfelelően szólt a koronázásról, a kötelező hitlevélről, melyben az előírtak szerint többek közt megígéri az alkotmány megtartását, de az ország területi épségének megőrzését is.
A ház alelnöke, Szász Károly, aki az elnök betegsége miatt vezette az ülést, megemlékezett az elhunyt uralkodóról. Egy évszázad után a mai olvasó kiérezheti, hogy az alelnök ha halványan is, de jelezte Ferenc József magyarokhoz fűződő viszonyának kettőségét, és ez igaz fordítva is. A magyarok többsége ugyanis soha nem felejtette el a kiegyezésig vezető két évtizedet, de legfőképp az aradi tizenhármat és a kivégzett miniszterelnököt. Szász Károly szavai:

Metternich még egy európai hatalomról beszélt az ifjú főhercegnek, az öreg uralkodó pedig már egy hanyatló birodalomban élt, melynek sorsáról igencsak sokat vitatkoztak a határain túl. Ferenc Józsefnek azzal a Magyarországgal kellett kiegyeznie, melyet megvetett, ahol kegyetlen és véres kézzel teremtett rendet. A kiegyezés sem hozta el a felhőtlen boldogságot, állandó viták, hatásköri perpatvarok homályosították el a gazdaság viszonylagos, a korábbiakhoz képest valóban megfogható fejlődését. Budapest házai az ég felé emelkedtek, de Európa közepén a Monarchia törésvonalak sokaságán nyugodott.
Ferenc József végrendeletén másfél évtizede alig változtatott. A háború, mely elsöpri majd birodalmát, nem is jelent meg az 1901-ben szerkesztett dokumentumban. Nem reagált így a háború szörnyűségeire, a katonák és a hátország szenvedéseire. Maradt az eredeti szöveg, mely megköszönte hadserege és népe hűségét. A 19. századból 1901-ben fordult át az idő a következő századba. Ezt a birodalom meg sem érezte, pedig megfordult körülötte a világ. Uralkodója szintén nem érezte a változást, napirendje nem változott, mindenről tudni akart, de legszívesebben csupán a kinevezéseket intézte.
Amikor 1914 nyarán mindent megfontolt és meggondolt, háborúba vitte hű katonáit és népét. Katonáinak egy része megszökött, népei egy helyben maradtak ugyan, de hamarosan határok választották el az egy nyelven beszélőket. A rövid 20. század ekkor kezdődött, melynek azonban ő már nem volt a része. A kocsmák falán még sokáig ott lógott légypiszoktól homályosult portréja, hogy lassan boldog békeidőkbe forduljon a vérben született és vérben véget ért ferenc jóskai kor.

Irodalom
Gerő András: Ferenc József és a magyarok, Bp., 2016.
John Lukacs: A huszadik század rövid története, Bp., 2014.
Somogyi Éva: Ferenc József, Bp., 1989.
Michaela Vocelka – Karl Vocelka: Franz Joseph I. Kaiser von Österreich und König von Ungarn. 1830-1916. Eine Biographie, München, 2015.