Egy borús ősz.

Mindenki abban reménykedett, hogy az 1914 augusztusában megindult hadműveletek pár hét alatt véget érnek. Hamar kiderült azonban, hogy az alaposan kidolgozott terveket ki lehet dobni az ablakon. A falevelek régen lehullottak, de a katonák még a fronton voltak.

Az Osztrák-Magyar Monarchia ráadásul vesztes csaták sorát élte át. Ferenc József birodalmának augusztusban elkezdett hadjáratai nemhogy sikert nem hoztak, de rendkívül komoly áldozatokat követeltek. A Szerbia ellen indított első hadművelet egyből csalódást okozott. A nagy folyókon átkelt hadsereget a szerb haderő tíz nap alatt visszavetette kiindulópontjára. Minden egyes áldozat számít, de a morális veszteség ennél is nagyobb volt. A kis balkáni állam legyőzéséről mindenki meg volt győződve, nem véletlenül dalolták mindenhol:

A helyzet azonban teljesen másképp alakult, a szerbek megvédték magukat. Ráadásul bekövetkezett a legrosszabb, Oroszország mozgósított. A Szerbiába küldött katonai alakulatok egy részét azonnal észak felé kellett irányítani. Hiába volt az előző évtizedekben hatalmas vasútfejlesztés a Monarchia területén, a hálózat sűrűsége nem volt elég ahhoz, hogy egyből megforduljanak a szerelvények és új állomáshelyükre szállítsák az alakulatokat.

A császári és királyi 9. huszárezred, a Nádasdy huszárok is először a szerb frontra indultak a 10. lovas hadosztály kötelékében. 1914. augusztus 18-án azonban Galíciába küldték őket, amikor már két napja a szerb hadsereg ellentámadásban volt a Monarchia csapatai ellen. A hadművelet elhárításában viszont a huszárok zöme már nem vehetett részt. A hadvezetőség ugyanis a háború előtt kidolgozott tervekben nem különösebben számolt azzal, hogy egyszerre kell helytállnia a szerb és orosz fronton. Terveiben az szerepelt, hogy a cári erők mozgósítása és harcképes állapotba kerülése csak akkor következik be, amikor már a szerbeket legyőzték. Tévedtek, ezért minden összecsúszott. Hogy ne legyen kavarodás, először minden egységet, melyet délre szántak, vasúton le is szállítottak, majd ezután küldték őket az oroszok ellen. A Nádasdy huszárok nagy része is így vonatra szállt, Zágrábon, Grazon, Bécsen, Krakkón át folytatta az útját tovább még keletre háromszáz kilométerre. 

A cári erőkkel folytatott több hetes küzdelem során Ferenc József hadserege ért el sikereket, de a vereségek állandó visszavonulásra kényszerítették a Monarchia erőit. Kelet-Galícia az oroszok kezére került, legnagyobb városa, Lemberg (ma Lvov Ukrajnában) ostromgyűrűben várta jövőjének alakulását. A közvélemény a Krakkót átszelő Visztulán kívül számos folyónevet, mint a San, a Dunajec, a Raba, illetve több kis település, mint Lapanov, Tymbark, Limanova vagy Neu-Sandec nevét hamar megtanulta. A magyarok, osztrákok, románok, csehek a Monarchia katonájaként több száz kilométert tettek meg, néha nem is sejtve, milyen céllal.

Ha valahol állást vettek fel, rendkívül megterhelő volt számukra, hogy azok egy része olyan helyen volt, melyeket nehezen tudtak védeni, az ellenség bármikor meglephette őket. Ruházatuk sem felelt meg a téli időjárásnak, vékony köpenyben több napon, sőt heteken át feküdtek a jeges vízzel teli lövészárkokban. Az közvetlenül az arcvonalban folytatott állandó harc is megterhelte idegeiket, a nap mint nap ismétlődő támadások súlyosan érintették a háborús viszonyokat csak hírből ismerő, de azokat soha át nem élt katonákat. Másutt a fárasztó, rossz utakon megtett több napos menetek okoztak problémát. Az eső áztatta út menti rétek még azt sem engedték meg, hogy a koromsötét éjszakában legalább néhány órára megpihenjenek a fáradt katonák. Pihenés és étkezés nélkül kellett sokszor harcba indulni, vagy csupán új állást felvenni. Néhány hónappal korábban még lelkesen vonultak be a laktanyákba, hogy részt vegyenek Szerbia legyőzésében. Az elmúlt hetek, majd hónapok azonban csak csalódást jelentettek. A betegségek, például a kolera, az élelmezés akadozása is egyre inkább kitolta annak reményét, hogy az elkezdett háborúnak hamarosan vége lesz.

Ha az események hátterét kutatjuk, több szálat érdemes követni, de az őszi kudarcok okát leginkább a hibás tervezésben jelölhetjük meg. Miután kiderült, hogy semmi nem úgy történik, ahogy azt előzetesen megálmodták, mindenki saját meggyőződése szerint igyekezett a lehető legjobbat kihozni a helyzetből.

A német hadvezetés azt kérte a Monarchiától, hogy amíg legyőzik Franciaországot, elfoglalják Párizst, addig a Monarchia tartóztassa fel az orosz hadsereget. A terv kidolgozásakor nem számítottak arra, hogy amikor Oroszország mozgósít, csapatai szinte készen állnak. 1914 nyarán ugyanis hadgyakorlat volt a hatalmas birodalom európai felében, amelyen az ázsiai egységek is részt vettek. Miközben az osztrák-magyar erők Szerbiát támadták, a cár mozgásba hozta hadseregét. Nem kellett várniuk a távoli erők beérkezéséig. Mind berlini, mind a bécsi hadvezetés tehát elszámította magát. A vereségek elkerülhetetlenek voltak. Szeptember 11-én az osztrák-magyar hadvezetés visszarendelte csapatait, amivel Kelet-Galícia az oroszok kezére jutott. Hamarosan még tovább kellett visszavonulni, az orosz gőzhenger megállíthatatlannak tűnt.

Különösen veszélyes helyzet alakult ki a Kárpátoknál, ahol a szűk átjárókon át kisebb egységek már betörtek magyar területre is. Messze ható következménye ezeknek a betöréseknek még nem volt, de figyelmeztetett a Monarchia sebezhetőségére. Ha nem sikerül ugyanis az oroszok elsöprő erejű előnyomulását megállítani, akkor azok bezúdulhatnak az Alföldre, majd onnan törhetnek tovább Budapest és végül Bécs felé. 

Az orosz erők másik támadási iránya Kelet-Galícia felől fenyegette a központi hatalmakat. Elképzelhető volt az az alternatíva, hogy II. Miklós csapatai benyomulnak Nyugat-Galíciába, ugyanis azokat a Monarchia legyengült erői védték csupán, majd innen tovább haladnak Bécs felé, esetleg az iparilag fejlett Szilézia irányába. A helyzet megoldásaként a Visztula folyó két partján megindultak a német és osztrák-magyar erők. A hadművelet miatt létrehozott német 9. hadsereg Arthur von Mackensen vezetésével ugyanúgy sikerrel tört előre Varsó felé, mint az osztrák-magyar 1. hadsereg Viktor Dankl tábornokkal az élen. A hatalmas orosz túlerőt azonban nem tudták áttörni, sőt támadásuk elakadt, a központi hatalmak erői meghátráltak.

A Kárpátok előterében ugyan sikerült a Bruszilov tábornok vezette orosz erőket visszanyomni, de a Visztula menti kudarc miatt a helyzetet nem használhatták ki, de a Magyarországot fenyegető veszélyt legalább elhárították.

A szeptember végén kezdődött támadás egy hónapja tehát hatalmas veszteségeket hozott, de a veszély felhőit végleg nem űzte el. Az oroszok továbbra is összefüggő arcvonalban törtek előre.

Az orosz erők fenyegetése egyre nagyobb lett. A nyugati hadszíntéren szintén nem sikerült áttörést elérni, nem volt lehetőség arra, hogy onnan komoly erőket vonjanak ki. Erich von Falkenhayn német vezérkari főnök továbbra is a Monarchia feladatául tűzte ki, hogy azok vegyenek részt a német területek védelmében. Bécsi kollégája, Conrad von Hötzendorf pedig teljesítette a kérést.

Paul von Hindenburg német tábornok azonban egy meglepő tervvel állt elő. A tábornok hírneve ekkor már az egekben volt, ugyanis augusztus végén, szeptember elején csapataival visszaszorította a túlerőben lévő orosz egységeket. A történethez hozzátartozik, hogy az összecsapások a Mazuri-tavak környékén zajlottak, de Hindenburg nemcsak a történelmet ismerte jól, hanem értett az önmenedzseléshez is. Ezért a csatát a tábornok kérésére tannenberginek nevezték el. Minden német iskolában tanították ugyanis, hogy 1410-ben lengyel-litván hadak Tannenbergnél megverték a Német Lovagrend seregeit, ami után utóbbiak elveszítették korábbi befolyásukat. Hindenburg a csatanév választásával hangsúlyozni akarta, hogy a német hadsereg ereje újra képes garantálni országának befolyását és képes legyőzni az ellene támadó erőket. Később egyre többen hangsúlyozták, hogy közvetlen beosztottja, Erich Ludendorff tábornok nélkül az idős, jellegzetes haj és szakállviseletű katona nem ért volna el olyan sikereket, melyek nemzeti hőssé avatták. Mindenesetre a két tehetséges katonai vezető az orosz gőzhenger ellen egy cselt eszelt ki.

A terv nem volt más, mint hogy saját seregeikkel északon az orosz erők hátába rontanak, amihez német csapatokat irányítottak át teljes titokban. Ugyan számbelileg kisebb erő állt rendelkezésre, de bíztak a meglepetés erejében.

A siker eleinte nem is maradt el, de hamarosan megállították az északra felszállított, november 11-én megindult német 9. hadsereg előnyomulását, sőt délen veszélyes helyzet alakult ki. Az osztrák-magyar hadvezetés ugyanis a Kárpátokból vont ki csapatokat, hogy támogassa Hindenburg előretörését. November közepén azonban a Monarchia erejének Krakkótól kiinduló támadása szintén elakadt. A Kárpátokban meggyöngült erők pedig újfent nem tudtak ellenállni Bruszilov tábornok támadásának, és így azok Homonnáig szaladtak előre. Innen Kassa már alig volt hetven kilométer. 

A Kárpátokban kialakult helyzet gyors megoldást követelt. A honvédelmi miniszter, Hazai Samu két irányból küldött segítséget, azaz honvéd hadosztályokat. Az egyiket Szurmay Sándor gyalogsági tábornok vezette. Az eredmény gyorsan megszületett, a cár csapatai meghátráltak. Nem messze Homonnától azonban Bártfa került veszélybe, sőt az oroszok el is foglalták a történelmi várost. Továbbhaladásra azonban nem volt se idejük, se erejük, ugyanis az orosz hadvezetésnek más tervei voltak, melyhez szüksége volt minden rendelkezésre álló csapatára.

A cár hadvezetősége ugyanis továbbra is Krakkót tekintette céljának, ott akart áttörést elérni. Nem Budapesten akart ugyanis a Monarchiának véget vetni, hanem Bécsben, Ferenc József székhelyén. Bruszilov tábornok ezért parancsot kapott arra, hogy két hadtestét azonnal indítsa útnak, és mihamarabb érjenek Krakkó alá. Az alakulatok el is indultak, hogy Neu-Sandecen át vonuljanak.

Conrad von Hötzendorf hirtelen felismerte a veszélyt, ezért a Kárpátokban harcoló 3. hadseregnek parancsba adta, azonnal támadjon észak felé és érje utol az oroszokat. A Visztulától északra található csapatokat pedig a folyó déli felére irányította át, hogy akadályozzák meg a fenyegető veszélyt. A december elején megindult hadmozgásokkal hamarosan tele lettek az újságok híradásai. Gyorsan mindenki megtanulta az addig ismeretlen települések neveit, melyek ismeretlen folyók mellett feküdtek. Ha mást nem is jegyeztek meg, Limanova nevét örök időkre emlékezetükbe vésték a hős katonák küzdelmei.

A borús ősz télbe fordult, de a nap mintha újra sütni kezdett volna. 
 

Irodalom
v. Doromby József: A volt cs. és kir. 83-as es 106-os gyalogezredek története és emlékkönyve, Bp., 1934.
Galántai József: Az első világháború, Bp., 1980.
Hajdú Tibor - Pollmann Ferenc: A régi Magyarország utolsó háborúja 1914-1918., Bp., 2014.
József főherceg: A világháború amilyennek én láttam, Bp., 1926.
Julier Ferenc: 1914-1918. A világháború magyar szemmel, Bp., 1933.
Julier Ferenc: Limanowa, Bp., é.n. (1937)