1916. Egy sikertelen év

Az első világháború második teljes esztendeje egyik fél sikerét sem hozta el. A frontokon mindenki az ellenséges vonalak áttörésével remélte kivívni a győzelmet. A hátországban azonban a politikusoknak egyre többször okozott fejfájást a felmerülő problémák megoldása.

A német császár, II. Vilmos a háború elején egyik ezredét búcsúztatta, amikor elhangzott tőle a szállóigévé vált mondat, melyet a következő világháborúban is sokat idéztek: „Fiaim, mire a falevelek lehullanak, dicsőségben hazatértek”. A porosz (német) hadügyminisztérium szakértői erről már ekkor másképp gondolkodtak, nem gondolták ugyanis, hogy ennyire gyorsan elérhető lenne a siker. Számításaik szerint a háború kilenc hónapig tart majd. 1916 decembere azonban már a háború huszonkilencedik hónapja volt.

Az év elején abban a reményben ringatták magukat a frontokon, a hadvezetésben, az otthonokban, hogy pár hónap és véget ér a háború. Egyre nagyobb nyomás nehezedett a döntéshozókra, de egyre nagyobb igénybevétel súlyosbította a hátország lakosságát is. 1916 decemberében, ha visszapillantottak az eltelt esztendőre, inkább a válság elmélyülését állapíthatták meg. Ferenc József nyáron Bécsben azt a kijelentést tette, hogy a háborút a következő tavaszig be kell fejezni. Francia szakértők inkább már arról beszéltek, hogy mindehhez még három évre van szükség.

1916-ban több olyan esemény is történt, mely meghatározta a háború folytatását, de a harcok utáni időszakot is. A hadszíntereken hatalmas összecsapásokra került sor. Verdun, Somme, Dél-Tirol, Bruszilov offenzíva, román támadás, macedón front, mind új összecsapásokat jelentettek. És hatalmas áldozatokat. Milliókra rúgott a halottak, sebesültek, eltűntek száma, hasonlóan a hadifoglyokéhoz. A hadi események nemcsak a saját államokban okoztak feszültséget a hadvezetésben, hanem a szövetségesek közöttis. A francia és brit, illetve a német és az osztrák-magyar vezérkari főnökök, tábornokok komoly, akár személyes vitába keveredtek egymással. A politikai életben kormányváltások és átalakítások követték egymást. Londonban David Lloyd George váltotta Herbert Asquith-t, a francia kormányfő, Aristide Briand nemcsak bizalmatlansági indítványt élt túl, hanem kormányát is átalakította. Az orosz elit sem volt már egységes, amit jelzett az orosz kegyenc, Raszputyin meggyilkolása, aki a cári családdal ápolt nehezen érthető misztikus viszonyt. 

Európa közepén, a császári Bécsben sem mentek jól a dolgok. A főváros élelmiszerellátása nehézségekkel küzdött. A háború elleni tiltakozás legerősebb formáját választotta Friedrich Adler, aki egy szállodában halálosan megsebesítette az osztrák miniszterelnököt, Karl von Stürgkh grófot. A Monarchia hamarosan elveszítette Ferenc Józsefet is, aki hét évtizedig irányította a sokszor épp szétesni készülő közép-európai birodalmat, egyik felén Ausztriával, másik felén Magyarországgal és sok-sok nemzetiséggel.

A hátországra erősen rányomták bélyegüket a fronton lezajlott események, de a politikai történések sem hagyták hidegen. A háború második teljes éve egyben a kimerülés ideje volt. Eddig kevésbé tapasztalt feszültségek elemi erővel törtek felszínre. A háború első másfél esztendejében a brit hadsereg ír katonái feltétel nélkül harcoltak a birodalomért. A húsvéti felkelés, melynek során Dublinban a független Írországot követelték, már az egység felbomlásának véres jele volt.

A sztrájkok még nem jellemzők erre az esztendőre, de néhányra már sor került. Júniusban több tízezres tüntetésen követelték a békét Berlinben a fémipari munkások. A békét követelték, de a kiváltó ok az élelmiszerellátás nehézsége volt. Hasonló történt Felső-Ausztriában, ahol Steyrben szintén a fémiparban dolgozók a megfelelő lisztellátásért gyűltek össze a városka főterén. Csatlakoztak hozzájuk nők és gyermekek. A helyzet súlyossá vált, ugyanis a tömeg kirakatokat tört be és fosztogatni kezdett. Végül katonák bevetésére került sor, akik puskára tűzött bajonettel szorították ki a tüntetőket a belvárosból.

1916-ban hatalmas összecsapásokra került sor, melyek mindegyikéről azt gondolta a hadvezetés, hogy elhozza a háború végét. Biztosak akartak lenni ezért a dolgukban és hatalmas erőket összpontosítottak, nemcsak az odavezényelt katonák számát tekintve, hanem a fegyverek és lőszerek mennyiségét is. Áttörést mégsem sikerült elérni, de az áldozatok száma hihetetlenül megnőtt.

Február utolsó hetében kezdték meg a német egységek a francia erődrendszer elleni támadást. Verdun hamarosan a francia emlékezet központi elemévé vált, a németek viszont inkább szerették volna elfelejteni. Mindkét oldalon az áldozatok száma meghaladta a 300 ezret, beleértve a halottakat, sebesülteket és eltűnteket. Csak az első öt napban a franciák 24 ezer főt vesztettek. A német oldal tíznaponta hozta nyilvánosságra veszteségeik számát, ami szerint az első etapban az meghaladta a 26 ezret. Mindez egy nem egészen 30 négyzetkilométeres területen.

A francia hadseregre nehezedő nyomást enyhítette a Briand kormány kifejezett kérésére az orosz fronton júniusban megindított hadművelet, melyet kidolgozójáról Alexander Bruszilovról neveztek el. Az offenzíva az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege ellen irányult és katasztrofális következményekkel járt. Az osztrák-magyar hadsereg vesztesége 600 ezer fő körül mozgott, akik közül 400 ezren hadifogságba estek. 1916 nyarán a Monarchia számára véget ért volna a háború, azonban a német hadvezetés csapatokat irányított a térségbe, melyek segítségével sikerült stabilizálni a helyzetet. Az orosz front északi felén folytatott küzdelmekkel együtt 2 millió körül mozgott azok száma, akik kiestek a harcokból.

A központi hatalmak helyzete kritikussá vált, főleg azután, hogy a brit és francia erők újabb frontot nyitottak júliusban a Somme folyó mentén. A franciák számára Verdun, a briteknek a Somme ívódott be örökre az emlékezetükbe. Már az első napon kiderült, hogy áttörést nem tudnak elérni, még hatalmas vérveszteségek által sem. Itt is több hónapig tartó küzdelem kezdődött. A háború azonban mégsem ért véget. 

Augusztusban ráadásul Románia belépett a háborúba és betört a szinte védtelen Erdélybe. Hasonló ismétlődött meg, mint a Bruszilov-offenzíva idején. A Monarchia egységei önmagukban már nem voltak képesek megvédeni a birodalom területét. A hadvezetés német kézbe került, a döntéseket a német vezérkar hozta meg. Német tábornokok irányítottak a hadmozdulatokat, határozták meg a védelem, majd az előnyomulás menetét. Megnőtt a bolgár erők szerepe, ugyanis délről Dobrudzsa irányából segítették a német Mackensen tábornok parancsnoksága alatt a szövetségeseket.

1916-ban nemcsak a folyamatos nagy offenzívák éve volt, hanem az az esztendő is, amikor a harcászati eszközök meghatározó szerephez jutottak. Verdun jelképévé akár a lángszóró is válhatott volna, a Somme mentén megjelent a tank, repülőgépeket pedig minden fronton egyre sűrűbben vetettek be. Már nemcsak a gyalogság, hanem a lovasság is folyamatosan gyakorolta a kézigránát használatát. A harcigáz fejlesztés is olyan szintre jutott, hogy Ferenc József hosszabb vívódás után engedélyezte bevetését, a csapatoknál pedig új típusú gázálarcokat osztottak ki. A német minta nyomán pedig a Monarchia hadseregében is elterjedt a tarkót és a halántékot védő sisak, mely jobb védelmet nyújtott, mint az olasz és francia fejfedők. 

A belpolitikát természetesen meghatározták a fronton zajló események. A háború kitörésekor megfigyelhető nemzeti egységet, melyen már akkor is voltak repedések, végleg megbontotta a sikertelenség. Senki nem azért kezdett ugyanis hadműveletbe, hogy a háborút ameddig csak tudja, kitolja, hanem hogy minél hamarabb befejezze. Az elért eredmények alapján mégsem látszott, hogy hamarosan véget érnének a hadműveletek. A háborúban résztvevő minden országban egyre feszültebbé vált a politikai légkör, ami a már felsorolt kormányátalakításokhoz, kormányváltásokhoz, tüntetésekhez, sőt Görögországban államcsínyhez is vezetett.

A válság jeleit azonban nemcsak a belpolitikában figyelhetjük meg, hanem a hadvezetésben és a szövetségesek között is. A francia vezérkari főnök és a kormányfő viszonya legendásan rossz volt, ami végül előbbi leváltásához vezetett. Aristid Briand azonban Olaszországgal sem volt elégedett, ugyanis kemény kritikát fogalmazott meg, miszerint Róma nem teljes mellszélességgel harcol szövetségesei mellett.

A német belpolitikában sem volt minden rendben. Erich von Falkenhayn vezérkari főnök mindenáron a nyugati fronton akarta kicsikarni a győzelmet, és ez rendkívül behatárolta döntési lehetőségeit. A kancellár, Theobald von Bethmann-Hollweg ezzel szemben a keleti front hősét, Paul von Hindenburgot látta volna szívesen a hadvezetés élén. Bonyolult játszma kezdődött, de az ősz elhozta a váltást. Románia hadbelépésének bejelentése után a császár, II. Vilmos leváltotta vezérkari főnökét és az erdélyi frontra küldte. Hindenburg ezután a német politikai meghatározó elemévé vált, aki többek közt minden eszközzel a háborúra próbálta meg átállítani a német gazdaságot és a civil lakosságot.

A német és az osztrák-magyar hadvezetés közt sem volt felhőtlen a viszony, sőt Falkenhayn és Conrad von Hötzendorf nem is beszéltek egymással. Utóbbi minden áron Dél-Tirolból akart támadást indítani Olaszország ellen, hogy ezzel az Isonzó mentén harcoló olasz hadsereg hátába kerüljön. A tervhez azonban hiányzott a megfelelő haderő és a német támogatás. Falkenhayn ellenezte a tervet, mellékhadszíntérnek tekintve az olaszországi arcvonalat, ezért nem is teljesítette Conrad kérését, miszerint német egységek vegyenek részt az akcióban. Az osztrák vezérkari főnök annyira ragaszkodott a tervéhez, hogy az Isonzótól vont el haderőt. A támadás idejét addig húzták, halasztották, míg túl későn indult el ahhoz, hogy érdemleges eredményt hozzon. A Bruszilov-offenzíva miatt ugyanis az orosz frontra kellett átszállítani több alakulatot. Ez sem volt elég azonban a cári erők megállításához, a németek a nyugati frontról vonták ki erőiket.

Így 1916 belpolitikai, hadvezetési válságai már nemcsak az ellenséges táborok között, hanem a szövetségesek táborában is kiélezték a viszonyt. 

A harcok már nemcsak a frontokat, arcvonalakat jellemezték. Természetesen egy háború sem hagyja érintetlenül a civil lakosságot, akár a katonák családjaira gondolunk, akár kisebb-nagyobb adóemelésekre, hogy finanszírozzák a háború költségeit. Az első világháború azonban addig soha nem látott mértékben befolyásolta a harci eseményektől nem érintett hátországot. 1916-ban ez különösen jellemző volt.

Míg Franciaország, vagy Nagy-Britannia nem bajlódott komoly ellátási gondokkal, a központi hatalmak hátországának egyik legnagyobb kihívása az élelmiszerellátás volt. A britek már a háború elején tengeri blokádot vezettek be Németország ellen, amely után már csak a semleges államokból, illetve a szövetségesektől tudták beszerezni a fontos ipari és hadipari nyersanyagok mellett a lakosság ellátásához nélkülözhetetlen termékeket. Olyan alapvető élelmiszereknek, mint a hús, a hal, illetve a tejtermékek egyötödét korábban exportból fedezték. Fontos volt az ország számára az orosz gabona, de az Argentínából érkezett kukorica is. A háború kitörésével azonban egyre nehezebbé vált a helyzet. A hazai mezőgazdasági munka komoly munkaerőhiányban szenvedett, a férfiakat behívták katonákat, a lovakat pedig lefoglalták. A termelékenység legalább harmadával esett vissza. Miután 1916 decemberében Románia egy részét a központi hatalmak hadserege birtokba vette, az ország kőolaja és élelmiszere enyhítette a hiányt. A korabeli újságok is kiemelték, hogy Ploesti elfoglalása egyben a kőolajmezők feletti ellenőrzést is jelentette. Román termékek jelentek meg többek közt a német piacon. A krumpli fogyasztása például a háború előtti szint kevesebb mint felére esett vissza, de az új területek megszerzése után hirtelen majdnem megduplázódott e fontos élelmiszer kereskedelme. Még májusban létrehoztak Németországban egy központi élelmezési hivatalt, melytől nemcsak azt remélték, hogy orvosolja az ellátási gondokat, hanem sikerrel veszi fel a küzdelmet a feketepiaccal, ami természetesen virágzott. A hivatal végül nem hozta meg a várt sikert, a sorok kígyóztak az üzletek előtt.

A háború számos más aspektusát ki lehetne még emelni. Ennyi is megmutatta azonban, hogy 1916-ban a háborúban egy fordulat kezdődött. A központi hatalmak ugyan még több fronton tartották magukat és sikerrel szálltak szembe új támadásokkal, de a kimerülés jelei már mutatkoztak. Ráadásul a német vezetés még hitt a győzelemben, de abban a minimál programban feltétlenül, hogy a béketárgyalásokon egyenrangú félként, nem pedig vesztesként ülhet asztalhoz. Az Osztrák-Magyar Monarchia már a túlélésért játszott, az új uralkodó, Habsburg Károly, akit december 30-án Budapesten magyar királlyá koronáztak komoly lépéseket tesz majd a békéért. Az antant országok azonban annyi véráldozatot hoztak, hogy kompromisszumos békéről már szó sem lehetett.
 

Továbbvezető irodalom
Galántai József: Az első világháború, Bp. 1980.
Herwig, Holger H.: The First World War. Germany and Austria-Hungary 1914-1918, London, 2014.
Leonhard, Jörn: Die Büchse der Pandora. Geschichte des Ersten Weltkriegs, München, 2014.
Pollmann Ferenc – Hajdú Tibor: A régi Magyarország utolsó háborúja. 1914-1918, Bp., 2014.