Újra egy tervezés. 1917. január

A háború harmadik teljes esztendeje szokatlan hideggel köszöntött be. A hadviselő felek azonban lázasan tervezték, hogy egymástól távoli frontokon mérnek döntő csapást ellenségükre. A hátország mindeközben már tűrőképessége határára ért. Összefoglaló 1917 januárjáról.

1917 januárjában egyik háborús fél sem rágódott a múlton, hanem gőzerővel vetette bele magát a tervezésbe és a megvalósításba, természetesen, építve az elmúlt év tapasztalataira. Az antant szárazföldi hadműveletekben gondolkodott, Németország inkább a gazdasági háború radikális formáját választotta. A keleti fronton mindenki Oroszország összeomlásával számolt. A harctereken mindeközben a csendes napokat, amikor a katonák más frontszakaszok lövéseit hallották csak, ritkán szakította meg nagyobb akció.

Az antant szövetségi rendszerének nem volt egységes hadvezetősége, ellentétben a központi hatalmakkal, ahol 1916 őszétől a németek ténylegesen is átvették az irányítást. A francia, brit, olasz és orosz hadseregek vezetői rendszeres időközönként, először 1915 nyarán egyeztették hadműveleteiket. A helyszín a franciaországi Chantilly volt, ahol az egyes országok képviselői napokon keresztül tárgyaltak. Ha nem is a sors iróniája, de az elhatározott hadműveletek alapját a központi hatalmak tervei mindig keresztülhúzták. 1915 végén ugyanis arról döntöttek, hogy a következő tavaszon minden frontvonalon támadást indítanak, elkerülve így a központi hatalmak fekvéséből következő lehetőséget, hogy a német és osztrák-magyar erőket, de a bolgár és török egységeket is a meglévő vasútvonal hálózattal az egyik frontról átdobják a másikra. A németek azonban nem várták meg a tél végét, hanem már februárban elkezdték Verdun ostromát, ami borította az antant terveit.

1916. év tapasztalatai közé tartozott, hogy hatalmas véráldozattal csupán kis területfoglalást lehet elérni. Ugyanakkor új harci eszközök is megjelentek, a tankok egyre inkább a szárazföldi hadviselés részévé váltak, illetve új típusú repülőgépek okoztak riadalmat. A novemberben Chantilly-ban megtartott egyeztetésen a támadások folytatása mellett döntöttek, sőt az egy évvel korábbihoz hasonlóan, szintén minden fronton hadműveletet terveztek. Új lehetőségként merült fel, hogy Európán kívül, az Oszmán Birodalom távoli területein a brit expedíciós sereg szintén mozgásba lendül.

A döntő támadás ígéretére feltétlenül szükség volt, főleg Franciaországban. Januárban, de már korábban is több alkalommal kisebb tüntetésekre került sor. Verdun előző évi német ostroma ugyan komoly összefogást hozott létre a francia nemzet tagjai között, azonban ebben a szent szövetségnek (union sacrée) nevezett erős kötelékben 1916 végére az egyes szálak szakadni kezdtek. Nemcsak a verduni erődrendszer körüli harcok, hanem a júliusban kezdődött Somme menti ütközetek szintén komoly emberáldozatot követeltek, illetve a francia táj is borzalmasan megváltozott. Decemberben azért szüneteltek az összecsapások az egyik arcvonalon, mert a bombatölcsérek lehetetlenné tették az előnyomulást, ugyanis az ovális gödrök a folyamatos esőzések miatt felteltek vízzel. A törvényhozás, a katonai vezetés és a nemzet, a nép között egyre komolyabb feszültségek keletkeztek.

A döntéshozók így nem ígérhettek mást, mint döntő támadást a nyugati fronton. A rendelkezésre álló források azonban egyre apadtak. A szövetségesek sem álltak valami jól, elsősorban az oroszok és az olaszok mérték fel újra erejüket. 1917 januárjában ezért újabb egyeztetésre ültek össze, ezúttal Rómában. Itt kiderült, hogy az oroszok harci eszköz mennyisége nem alkalmas egy komolyabb akció elkezdésére, illetve az olaszok is inkább későbbi időpontban indítanák el hadseregüket. Végül februárra újabb megbeszélést terveztek. Közben az orosz cár, még január végén jóváhagyta az orosz támadási tervet, mely igazodott a korábbi elképzeléshez, miszerint a nyugati fronton a francia és a brit erők döntő csapást mérnek a német hadseregre. Az oroszok pedig támadásukkal megakadályozzák, hogy a keleti frontról egységeket szállítsanak át Franciaországba. Az akciók sűrűje az Osztrák-Magyar Monarchia arcvonalát érte volna, de az attól északra fekvő frontszakaszon is összecsapásokat terveztek. Mindezeken felül II. Miklós reménykedett abban is, hogy csapatai visszafoglalják Dobrudzsát, ahonnan decemberben szorították ki őket. A konkrét terv kiadására a februári antantegyeztetés miatt volt szükség, hogy ott pontos igényekkel tudjon előállni a cár. 

A központi hatalmak szövetségi rendszerén belül a hangsúlyeltolódás Németország felé 1916-ban egyértelművé vált. A júniusban indult Bruszilov-offenzíva szinte átsuhant az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregén, súlyos, többszázezres veszteséget okozva halottakban, sebesültekben és hadifoglyokban. Ferenc József kényszerűen vette tudomásul, hogy ősztől a német hadvezetés joghatósága kiterjed a szövetségesek hadseregeire. Természetszerűleg az irányítás a diplomáciai kapcsolatok területére is kiterjedt. Jól látszott az 1916 decemberi békekezdeményezés kérdésében, melyet a német vezetés csak azért támogatott, mert ezzel a jól érzékelhető belpolitikai feszültség vitorlájából akarta kifogni a szelet. Az antant természetesen az inkább nagy szólamokat tartalmazó kezdeményezést elutasította, de Berlinben nem is számítottak másra. Jó alkalom volt ez arra, hogy a háború folytatását indokolják és a szembeálló táborra hárítsák a felelősséget.

1916. év tapasztalatai azonban nem sok jót ígértek, komoly kihívások érték a német hadsereget. Az év elején indult verduni akció kivételével, ami szintén nem hozta meg a várt sikert, az alakulatok védekezésre szorultak. A romániai év végi sikerek, melyhez a Monarchia egységei, de a bolgár és török hadsereg is csatlakozott, kivételnek számíthatók, ez is inkább válságtünetként értelmezhető. Bukarest ugyanis nem döntött volna a hadba lépés mellett, ha nem látja a központi hatalmak kimerülését.

A szinte minden fronton szükséges védelem hatalmas áldozatokkal járt, melynek pótlása egyre komolyabb gondot okozott. Az emberi erőforrások ugyanúgy nem voltak kiapadhatatlanok, mint az ipari kapacitás, illetve a hozzá elengedhetetlen nyersanyagok. Paul von Hindenburg, vezérkari főnök ezért mindent megtett, hogy mozgósítsa a maradék erőforrásokat. Ehhez a szigorú központosítást, az állami ellenőrzést hívta segítségül, melynek alapja az 1916. december elején elfogadott nemzeti segédszolgálati törvény volt, melynek komoly hatása azonban még nem mutatkozott.

A jövőre nézve a német hadvezetés egy régi tervet melegített föl, melyhez végül a vezető politikai körök is csatlakoztak. Amikor a háború harminc hónappal korábban elkezdődött, a hadműveleti tervek elsősorban a harcok súlypontját a szárazföldre helyezték, sem a tengeri, sem a légi harcnak nem tulajdonítottak döntő szerepet. Ráadásul a technikai feltételek sem engedték meg, hogy a tengeri hadviselésre különös súlypontot helyezzenek. A brit tengeri fölényt a német cirkálók nem tudták legyűrni, mindamellett a közvélemény számára megnyugtató kisebb összecsapások kalandfilmszerű leírásai mindenképp megnyugtatóan hatottak.

1917-ben azonban mindenképp keresni kellett egy olyan eszközt, melyre bizakodva nézhettek Berlinben is. Ez pedig a tengeralattjáró volt, melyre még két évvel korábban nem gondoltak. Több problémát megfogalmaztak akkoriban vele kapcsolatban. Egyrészt azok a típusok még nem nagyon tudtak eltávolodni a parttól, másrészt hiába merültek le a víz alá, jogilag, amire figyeltek, nem volt más, mint egy hagyományos hadihajó. Gyakorlati szempontból ez azt jelentette, hogy támadás esetén kötelező volt a víz fölé jönni és megmutatnia magát, és biztosítani a kiszemelt hajó személyzetének a jármű elhagyását. Mindez taktikailag hátrány volt, hiszen a meglepetés ereje a semmibe veszett.

1916 végére mindezek már nem okoztak akkora problémát, ráadásul a német tengerészet komoly befolyást gyakorolt az új hadvezetésre, de azt is mondhatjuk, hogy engedte magát befolyásolni. Az év veszteségei, a harcok eredménytelensége, az 1914 végétől érvényben lévő brit blokád következményei mind arra késztették Berlint, hogy elfogadja a német tengerészet képviselőinek az érvelését. A legfontosabb ezek közül nem volt más, mint hogy alig szükséges néhány hónap, hogy a kereskedelmi hajók ellen folytatott korlátlan, megszorítás nélküli tengeralattjáró harc eredményt hozzon. A Brit Birodalmat 3-4 hónap alatt meg lehet fosztani nélkülözhetetlen nyersanyagaitól, érvelt a tengerészet. A politika legfelsőbb körei, élén Bethmann-Hollweg kancellárral félt a döntéstől. Leginkább az a veszély fenyegetett, hogy a semleges országok legerősebbike, az Amerikai Egyesült Államok belép a háborúba. Megnyugtatóan hatott, hogy az újraválasztott Wilson elnök még a háborúból való kimaradással kampányolt. Mindenki emlékezett azonban 1915 májusára, amikor német torpedó süllyesztette el a Lusitaniát, rajta amerikai utasokkal. Akkoriban alig lehetett elkerülni a hadüzenetet.

1917. január 9-én azonban megszületett a döntés, mely februártól új időszámítást jelentett.

A háború globálissá vált, nemcsak a harcok és súlyos következményeik befolyásolták a hátország életet, hanem kibogozhatatlanul a hátország eseményei is befolyásolták a hadi eseményeket. Egy-egy sztrájk, kisebb-nagyobb tüntetés a termelés leállásával fenyegetett, ami az utánpótlás biztosítását veszélyeztette. A brit tengeri blokád, melyet 1914 novemberében vezettek be, Németország haderejének megroppantását célozta. A gazdasági háború e különleges formájának megálmodója, a Birodalmi Védelmi Bizottság titkára már 1911-ben megfogalmazta, hogy amikor háború tör ki, akkor az ellenséggel azonnal meg kell szakítani a kereskedelmi kapcsolatokat, amivel elvágják nyersanyag- és élelmiszerszükségletének egy részétől. A titkár szerint, a valóban lassan ható intézkedések leginkább majd a hadsereget, annak bázisát sújtják majd. Az elméleti elgondolás azonban súlyos tévedést tartalmazott. Egy hadviselő állam, így Németország is elsődlegesnek a katonaság fenntartását, hadi- és élelmiszeranyaggal való ellátását tekintette. A civil lakosság csak ezután következett. Maga a brit történetírás állapította meg, hogy a blokád miatt legtöbbet a német civillakosság szenvedett, sőt több mint 770 ezren kimondottan ezen intézkedés miatt haltak meg. A szám eleve hatalmas, de tegyük hozzá, ez nagyjából annyi, mint a brit hadsereg vesztesége volt. A háború valóban globális méreteket öltött.

A nélkülözés, a hadseregen belüli ellátási nehézségek súlyos következményei először leglátványosabban Oroszországban mutatkoztak meg. A hadseregen belül felütötte fejét a parancsmegtagadás, a dezertálás. Moszkvában pedig már 1916 decemberében, de 1917 januárjában is zavargásokra került sor, melyet a rendőrség még szétkergetett. Rendszeressé váltak a házkutatások, sőt a Péterváron ülésező Dumában hallani lehetett már kritikus hangokat. A cár hiába fogalmazott meg nagyratörő haditerveket, hadserege már nem volt abban az állapotban, hogy azokat végrehajtsa.

1917 első hónapja szokatlan hideggel ért véget, mely azonban ha lassította is, nem állította meg az előkészületeket a tervezett végső összecsapásra. Így tervezték legalábbis az antant stratégiai döntéshozói. A német vezetés más megoldást keresett, új fronton tervezett nyitni, a tengereken. A kérdés az volt, kinek a számítása jön be. A lövészárkok fedezékeiben a meleget ontó kályhák mellett üldögélő katonák pedig már semmiben nem reménykedtek, az állásokban vigyázó bajtársaik tekintete pedig a távolt kémlelte. 
 

Ajánló irodalom
Galántai József: Az első világháború, Bp., 1980.
Strachan, Hew: Der Erste Weltkrieg: Eine neue illustrierte Geschichte, München, 2014.