A befagyott hónap. 1917. február

Az időjárás természetesen nem befolyásolta az eseményeket, sőt mintha a világháború tényleg globális jelleget öltött volna. Európai országok távoli földrészeken folytatták az egymás elleni küzdelmet. Hol konkrét ajánlattal, hol titkosszolgálati eszközökkel.

1917 februárja sem hozott enyhülést. A januári szokatlan hideg engedni látszott, de a feszültség inkább növekedett. A legnagyobb kihívás a vizeken érte a világot. Úgy látszott, a háború mintha egy új szakaszába lépne, pedig ami történt, annak már jóval korábban megvoltak az előzményei. Németország már nemcsak az ellenséges országokat fenyegette, hanem a semlegeseket is.
Németországban és az Osztrák-Magyar Monarchiában 1916 második hónapjában az újságok vezető hírei közé tartoztak  a február 1-jétől érvényben lévő korlátlan tengeralattjáró háborúval kapcsolatos tudósítások. Nap mint nap nemcsak az elsüllyesztett különféle hajók hovatartozásáról, rakományáról, azok mennyiségéről és fajtájáról olvashattak a híreket figyelő polgárok, hanem az események diplomáciai hátteréről is. Az antant sajtó címoldalai inkább a franciaországi frontról tudósítottak, elsősorban a Somme folyó menti összecsapásokról, illetve a Verdun körül fellángoló harcokról, de mégis inkább a tengereken, óceánokon zajló eseményekről szóló tudósításokat keresték az olvasók.

1917. február 1-jén lépett életbe a korlátlan tengeralattjáró háború. Január 31-én Németország kihirdette, hogy minden figyelmeztetés nélkül elsüllyeszti azokat a hajókat, melyek az általa meghatározott hadizónákba merészkednek. A semleges országok hajóit is érintette a súlyos intézkedés, ha azok az angol, a francia vagy az olasz partoknál tartózkodtak, illetve a Földközi-tenger keleti medencéjében hajóztak. Az intézkedés komoly riadalmat keltett az antant és a semleges országok körében, a központi hatalmak pedig komoly reményeket fűztek az új hadviselési mód bevezetéséhez.

Már korábban is sor került tengeralattjárók bevetésére, de most annak mértéke keltett félelmet. Egyrészt a németek komoly erővel mozdultak rá mindenféle hajóra, szállítson az nyersanyagot, vagy más terméket, többek közt élelmiszert, netán civileket. Másrészt már nemcsak azokat a hajókat fenyegette veszély, melyek ellenséges zászlók alatt futottak, hanem a semleges országok járműveit is. Aki a szóban forgó hadizónába tévedt, számítania kellett torpedótámadásra. Korábban gyakran előfordult, hogy brit hajók többek közt az Amerika Egyesült Államok zászlaja alatt hajóztak, majd amikor támadásba lendültek, felhúzták az eredeti lobogójukat. 

Az ilyen rejtett hajókat Q hajóknak (Q ships) nevezték. A rövidítés egy írországi kikötőre, Queenstownra utal, ahonnan az első ilyen járművek kifutottak a tengerre. Kimondottan csalihajók voltak ezek, azért szelték a vizeket, hogy magukra vonják a német tengeralattjárók figyelmét. Nemcsak semleges országok zászlaja alatt hajóztak, hanem fegyverekkel is jól felszerelték őket. A műveletre azért került sor, mert a német császár, II. Vilmos válaszul a korábban bevezetett brit blokádra 1915. február 4-én az Északi-tengert hadizónának nyilvánította, azaz hasonlóképp járt el, mint két évvel később. Az Egyesült Államok tiltakozott, de akkor ennél többre, a diplomáciai kapcsolatok megszakítására, netán hadüzenetre nem került sor. Mivel a semleges hajókra vonatkozóan az utasítás nem volt egyértelmű, ezért a britek kihasználták ezt, és ekkor vezették be azt a gyakorlatot, hogy semleges országok zászlaja alatt hajóznak.

Az egyik legnagyobb megdöbbenést az 1915. május 7-én elsüllyesztett Lusitania esete okozta, pedig nála egy kicsit másról volt szó. Nem csalihajó volt az ír partoknál megtorpedózott jármű, hanem egyértelműen brit zászló alatt közlekedett, viszont lőszert szállított. Fő feladata szerint mégsem hadihajó, hanem személyszállító volt. Elsüllyedésekor sokan életüket is vesztették, köztük amerikai állampolgárok, férfiak, nők, gyerekek egyaránt. Az elnök, Wilson tanácsadója, Edward House (aki később az Egyesült Államokat képviselte a párizsi béketárgyalásokon) határozottan kifejtette, hogy

Az elnök úgy döntött, hogy egy szigorú hangvételű jegyzékben követeli a fegyvertelen kereskedelmi hajók elleni támadások felfüggesztését. A jegyzéket a washingtoni külügyminiszter nem tartotta indokoltnak, ezért lemondott. Utódja azonban biztos volt benne, hogy elérkezik az idő, amikor nem lesz más választása az Egyesült Államoknak, mint a háborúba lépés. Egyelőre azonban úgy látszott, lenyugodnak a kedélyek, és 1915 őszére az új hadviselési mód alkalmazása lekerült a napirendről.

Egy év múlva azonban nem álltak jól a dolgok a központi hatalmak szempontjából. Sikertelen hadjárat Verdun körül, komoly erőlekötés a Somme folyó mentén, a keleti hadszíntéren az oroszok értek el sikereket. Egyetlen reménysugár volt, hogy az antant oldalán háborúba lépő Románia Erdély elleni támadását sikerült nemcsak elhárítani, hanem a román és orosz hadsereget visszaszorítani. Mindez azonban kevés volt a győzelemhez, és az Osztrák-Magyar Monarchia, a legnagyobb szövetséges lassan ereje végéhez ért. Mégis a német hadvezetés rendkívül bizakodó volt, sőt hitt a háború sikeres befejezésében. Ehhez a muníciót a tengerészet szállította. A vezérkari főnököt, a nemzeti hőst, Paul von Hindenburgot és bizalmasát Erich von Ludendorff tábornokot meggyőzte Henning von Holtzendorff, a flotta vezérkari főnökének az emlékirata, miszerint tengeralattjárók újbóli korlátlan bevetésével az antant hatalmakat legkésőbb 1917 őszéig legyőzik. Optimista meglátások szerint 3-5 hónap is elég ahhoz, hogy a britek és a franciák megroppanjanak. Oroszországban nem láttak ekkor már potenciális ellenfelet, hiszen az új hadviseléssel végső utánpótlási vonalaitól is elszakítják az országot.  A döntés így 1917. január 9-én megszületett, majd a hónap utolsó napján Berlinben a kancellár, Theobald von Bethmann-Hollweg, aki egyébként nem volt meggyőződve a hadművelet sikeréről, bejelentette, hogy másnaptól a német tengeralattjárók meghatározott vizeken figyelmeztetés nélkül lőni fognak. Tájékoztatta egyben a képviselőket, hogy minderről jegyzékben értesítették a semleges országokat. 

A hajók egy része el sem indult, de ez nem jelentette azt, hogy leállt volna a forgalom a vizeken. Washingtonban mindenesetre lázas tárgyalásokra került sor. Az elnök több testület tanácsát is kikérte, végül nem tellett el pár nap, február 3-án az Amerikai Egyesült Államok megszakította diplomáciai kapcsolatait Németországgal. Hadba lépésről azonban még szó sem volt, igaz a közvélemény egy része már hajlott rá. Az elnök és tanácsadói azonban a a diplomáciai kapcsolatok megszakítását elégségesnek tartották és komoly figyelmeztetésként értékelték. Befolyásolta őket az is, hogy alig két évvel korábban már egy szigorú szövegezésű jegyzék is elég volt ahhoz, hogy Németország, ha lassan is, visszakozzon. A britek azonban másképp gondolták és a kezükre játszott a technika, és annak legfőbb alkalmazója a titkosszolgálat. És akaratán kívül a német külügyi vezetés.

Berlinben ugyanis a korlátlan tengeralattjáró háború diplomáciai előkészítését is megkezdték. A kancellár legnagyobb félelme ugyanis az volt, hogy az Egyesült Államok a tengerészet minden igyekezete ellenére idő előtt belép a háborúba. A berlini vezetés ezért úgy döntött eltereli Amerika figyelmét és ehhez Mexikót használja fel. A közép-amerikai országban egyáltalán nem volt egyszerű a helyzet, polgárháború dúlt, melyet ott forradalomnak neveztek. Több éve már az egyes országrészek urai hol egymás ellen, hol egymással szövetségben harcoltak. Északon Pancho Villa vívott ki magának kétes hírnevet. 1916-ban azonban szó szerint átlépte a határt, ugyanis betört Új-Mexikóba, mely ekkor már közel hetven éve az Államokhoz tartozott. Válaszul John Pershing tábornok seregei élén a bandavezér ellen indult, azonban hadjárata nem járt sikerrel. Mindesetre ezt a zavaros helyzetet használta ki a német kormány.

1917. január 16-án a német külügyi államtitkár (a tisztséget megfeleltethetjük a külügyminiszternek) rejtjeles táviratot küldött a Washingtonba akkreditált német nagykövetnek, akinek az volt a feladta, hogy a táviratot jutassa el a mexikói német követnek. Az utasítás szerint a mexikói kormányt rá kell venni arra, hogy lépjen szövetségre Németországgal. Berlin nagyvonalú volt, pénzügyi segítség mellett megígérte még azt is, hogy Mexikó megkapja elvesztett területeit, Új-Mexikót, Texast és Arizonát. A mexikói követnek február 1-jén kellett akcióba lépnie, azaz felvenni a kapcsolatot Venustiano Carranza elnökkel. Az aláírás, a teljes távirathoz hasonlóan csupán számok sorozata volt a külső szemlélőnek, de a brit titkosszolgálatnak egy kihívás. Elcsípték ugyanis az üzenetet, és nem kellett sok, hogy pontosan megfejtsék a szövegét.

Az információ azonban egy évszázaddal ezelőtt is hatalom volt, a befolyásolás egyik eszköze. A brit kormányzat dönthetett volna úgy, hallgat a táviratról, hiszen az Egyesült Államok nem volt katonai szövetségese. Annál inkább háborújának a finanszírozója. 1915 végétől egyre nagyobb mértékben áramlott a Brit Birodalomba, tegyük hozzá, Franciaországba is, az amerikai hitel és egyben a hadianyag. Az amerikai gazdaság pedig ebből csak profitált, komoly fejlődésnek indult, ipara szárnyalni kezdett a néhány évtizeddel korábban megteremtett alapokon. Londonban azonban már mindenki a háború mihamarabbi befejezését várta, de Washington vonakodott a konkrét hadba lépéstől. Az amerikai közvélemény is bizonytalan volt, az elnök inkább tárgyalásokba bocsátkozott volna inkább, nem háborúba. A britek tehát döntöttek. 1917. február 24-én a brit külügyminiszter, Arthur Balfour megmutatta a megfejtett táviratot a londoni amerikai nagykövetnek, aki azt másnap továbbította Wilsonnak. Március 1-jén pedig az elnök nyilvánosságra hozta a német célokat leleplező szöveget. Az Egyesült Államok végleg az antant mellé állt. 

Sok minden más is történt a néha enyhülést hozó, de egészében mégiscsak fagyos februárban. Az Osztrák-Magyar Monarchia hadvezetésében komoly változások álltak be, Oroszországban egyre feszültebbé vált a helyzet. A nyugati fronton kisebb támadásokra került sor, főleg olyan helyeken, melyek a német utánpótlási vonalak miatt volt fontos. Hamarosan kiderült, hogy a britek kezébe került egy térkép, mely fényt vetett az új német stratégiára. Mindezek hatása azonban csak a következő hónapokban bontakozott ki.

Ajánló irodalom
Bihari Péter: 1914. A nagy háború száz éve. Személyes történetek, Bp. 2014.
Leonhard, Jörn: Die Büchse der Pandora. Geschichte des Ersten Weltkriegs, München, 2014.