Egy alternatíva nélküli hónap. 1917 áprilisa

Egyre több hajó, de nemegyszer legénységének néhány tagja is a végső nyughelyét a tenger fenekén találta meg. Nehéz idők jártak, de a német hadvezetés számítása nem jött be, a britek és a franciák nem adták fel. Pedig mintha hajszálnyira lettek volna tőle.

A német hadvezetés számára 1916 későnyarán már egyértelművé vált, hogy a háború nem keleten dől el. Nem mindig volt ez így. Korábban, a háború második évében, de 1916-ban is Paul von Hindenburg, a Keleti-Főparancsnokság parancsnoka azt javasolta, hogy a döntést keleten, az oroszok ellen kényszerítsék ki. A cári hadsereg legyőzése után ugyanis a német hadsereg teljes erejével képes lenne térdre kényszeríteni az antant hatalmakat. Vele szemben a vezérkar főnöke, Erich von Falkenhayn a nyugati frontra koncentrált, nem fogadva el Hindenburg érveit, mondván túl nagy az arcvonal, döntő csapást nem lehet elérni az oroszokkal szemben. Az egyre hosszabb utánpótlási vonalak, az utak rossz minősége is hátráltatná a német csapatmozgásokat. Románia hadba lépése után az uralkodó, II. Vilmos leváltotta vezérkari főnökét, helyét Hindenburg tábornok vette át, maga mellé véve a taktikai szempontból is képzett Erich Ludendorffot. Mire a két katona meghatározó pozícióba került az erőviszonyok hatalmasat változtak. Nyilvánvalóvá vált, hogy a keleti fronton nem képesek a központi hatalmak hadseregei sikert elérni. 1916 nyara inkább a tűzoltásról szólt, a Bruszilov offenzíva elsöprő ereje ugyanis megmutatta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia német segítség nélkül nem képes hatékonyan ellenállni. A nyugati fronton sem volt pezsdítőbb a helyzet. Itt állóháború alakult ki, de a Somme mentén júliusban megindított antant támadás a kezdeményezést a brit és a francia hadsereg kezébe tette. A németek kénytelenek voltak erőiket szétforgácsolni. Az erőviszonyok ráadásul az antant felé billentek, katonáik száma kétszerese volt a németekének, de a fegyverek, a lövegek és a repülőgépek száma is jóval több volt a nyugati szövetségeseknél. Berlinben ezért lemondtak a szárazföldi hadműveletek elsődlegességéről, sőt a franciaországi frontszakasz egy részén 1917 márciusában vissza is vonultak a német erők egy előre elkészített állásba. 

A megoldást a hadvezetés ugyanis a korlátlan tengeralattjáró háborúban látta, mellyel tárgyalásra kényszerítheti az utánpótlási vonalaiktól elszakított Nagy-Britanniát és Franciaországot. A korlátlanság annyit jelentett, hogy a semleges országok hajóit is megtorpedózták a német tengeralattjárók. A német vezetésnek ezért arra is gondolnia kellett, hogy az Amerikai Egyesült Államok belép a háborúba. Számoltak is vele és majdnem pontosan. Úgy kalkuláltak ugyanis Berlinben, hogy jó pár hónap míg az első amerikai alakulatok Európába érkeznek, és addig már az antant országok kimerülnek. Félig igazuk lett. Az amerikai John Joseph Pershing tábornok az amerikai hadsereg európai parancsnoka 1917 júniusának közepén érkezett meg Nagy-Britanniába, nagyobb kontingensek pedig majd csak ezután lépnek az öreg kontinens földjére. A német számításba ott csúszott hiba, hogy nem tudtak annyi teherszállító hajót kilőni, hogy az egészében megbénította volna a brit és francia gazdaságot. Az összeomlás ráadásul egy teljesen más területen fenyegetett, mégpedig a bankszektorban. A történet 1914 végén kezdődött.

1914 augusztusában megindultak Európában a harcok, melyek közepette mindenki arra gondolt, nemsokára győztesként térhet haza. Nem kellett hozzá sok idő, hogy mindenki csalódjon. Keleten állandóan változtak a frontvonalak, a nyugati hadszíntéren azonban kialakult az állóháború. A brit kormány, hogy kifárassza ellenségét, blokád alá vette a német partokat, azaz megakadályozta, hogy a kereskedelmi hajók rakományaikat eljuttassák a hatalmas ország piacaira. A válaszlépés sem maradt el, II. Vilmos hadizónának nyilvánította a brit vizeket, és megengedte a kereskedelmi hajók megtámadását, kivéve az amerikai és olasz zászlók alatt közlekedőket. A német intézkedés nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, inkább diplomáciai bonyodalmakat okozott, amikor amerikai utasok is áldozatul estek a támadásoknak. A legismertebb a Lusitania elsüllyesztése volt, mely komoly feszültséget keltett Berlin és Washington között. Az incidens végül nem vezetett hadüzenethez, de a németek egy időre leálltak a torpedók ilyetén használatáról.

Témánk szempontjából azonban a történet egy másik aspektusa érdekes. Azzal ugyanis, hogy a britek megakadályozták a németek felé irányuló exportot, súlyos gazdasági károkat okoztak az Egyesült Államoknak. A kiesést kompenzálta, hogy a britek és a franciák a tengerentúlon kezdtek maguknak bevásárolni, egyre szorosabbá fűzve a gazdasági kapcsolatokat. Az amerikai semlegesség a politikai üzenetekben egyértelműen jelen volt, de a gazdaság szintjén egyre inkább távolodott attól, egyre szorosabbá fűzve kapcsolatait az antanttal. Közrejátszott ebben az is, hogy 1915-ben a brit fizető eszköz egyre inkább veszített az értékéből a dollárhoz képest. Vezető amerikai ipari körök egyre erőteljesebben kérték az elnököt, hogy jóval nagyobb mértékben nyújtsanak hitelt Nagy-Britanniának. Meggyőzésként előhozakodtak azzal az érvvel, ami később valóban komoly szerepet fog játszani, miszerint ha bedől a brit állam, akkor az komoly hatással lesz az amerikai gazdaságra. Recesszió, munkanélküliség voltak a kulcsszavak, Wilson pedig hozzájárult a nagyarányú hitelezéshez.

Minden jónak tűnt, az amúgy is erős amerikai gazdaság tovább szárnyalt, hiszen a felvett kölcsönökből a britek az Egyesült Államokban vásároltak be. Mindez pedig biztosította, hogy az antant hatalmak tovább folytassák a háborút, akár a végső győzelemig. A német gazdaság ezzel párhuzamosan alig tudott kölcsönöket felvenni. Így érthető, hogy a korlátlan tengeralattjáró háború meghirdetésével remélte, hogy a szállítási útvonalakat szétszakítja. Másrészt reménykedett abban is, hogy a békét hirdető amerikai elnök távol tartja magát az európaiak véres harcaitól. Csalatkoznia kellett.

Thomas Woodrow Wilsont 1913-ban választották meg az Amerikai Egyesült Államok elnökének. A hatalmas állam békében élt, tudatosan fejlesztett hadiflottája védte határait, a körülötte lévő szárazföldi országok gyengeségük okán nem jelentettek veszélyt. Első választási kampányában a háború kérdése nem volt téma, se közel, se távol nem fenyegette veszély az Államokat. A megválasztott elnök békepártiságát azonban már önmagában az a tény is jelezte, hogy hadügyminisztere, Lindley M. Garrison nem dicsekedhetett katonai múlttal. Ügyvédként dolgozott, az elnök 1913 márciusában kérte fel a posztra. Jellemző az is, hogy az Amerikai Haditengerészet vezetőjévé az elnök egy újságírót nevezett ki. Mindez természetesen nem azt jelentette, hogy adott esetben ne csapott volna oda az Egyesült Államok. Mexikóba több alkalommal is benyomultak amerikai egységek, 1914-ben és 1916-ban egyaránt. Nagy konfliktusokról, európai szárazföldi összecsapásokról azonban nem volt szó.

A világháború kitörésekor az amerikai fegyveres erő létszáma 100 ezer fő volt, akkor, amikor Németország több mint kétmillió katonával indult harcba. Az amerikaiaknak azonban egyáltalán nem kellett háborútól tartania, katonai doktrínája értelmében haditengerészete, függetlenül annak vezetőjétől, megvédi minden támadással szemben. A Panama-csatorna ellenőrzése volt ennek egyik záloga. Az elnöknek semmi oka nem volt arra, hogy feladja országa semlegességét, ráadásul gazdasági szempontból igencsak komoly haszonra tettek szert az ipari és mezőgazdasági vállalkozók.

Természetesen voltak olyan vélemények, miszerint siralmas állapotban van a hadsereg, sőt volt, aki egyenesen szánalmasnak nevezte az uralkodó viszonyokat. A volt amerikai elnök, Theodore Roosevelt, aki két cikluson keresztül töltötte be hivatalát 1901-től 1909-ig már a háború kitörésekor szorgalmazta, hogy országa lépjen be a küzdelembe. Egy republikánus szenátor azonban épp ellenkezőleg fogalmazott. Véleménye szerint ugyanis Wilson politikája egyáltalán nem semleges, az antantbarátság ugyanis veszélyeket hordoz. Az elnök mindenesetre továbbra is hangoztatta semlegességét és távol tartotta magát az európai ügyekbe való fegyveres beavatkozástól. Abszolút békepártinak tűnt. Az 1916. novemberi elnökválasztás során ellenfeléről Charles Evans Hughes, republikánus elnökjelöltről azt állították a demokraták, hogy ha rá szavaznak, Amerika háborúba sodródik. Az elnök őszinte volt, hiszen alig fél évvel korábban nem fogadta el hadügyminiszterének javaslatát egy félmilliós állandó hadsereg felállításáról. Garrison ekkor lemondott, az elnök pedig helyére kinevezte az egykori postamestert, akkor Cleveland polgármesterét, aki nemcsak katonai múltja hiányáról volt nevezetes, hanem békepártiságáról is. Wilson végül szoros küzdelemben megnyerte a novemberi választást.

Új elnöki ciklusa elején azonban nagyot fordult a világ. Németország meghirdette korlátlan tengeralattjáró háborúját, mely már az Egyesült Államok hajóit is érintette. Hirtelen azonban más is nyilvánvalóvá vált. A brit bankrendszer csőd előtt állt, elfogytak a tartalékok, a hitelek fizetése kétségessé vált. Kiderült, hogy az egykori figyelmeztetésnek igaza lehet, miszerint ha a brit állam bedől, annak komoly következményei lesznek. Az Egyesült Államoknak meg kellett menteni az antantot, ezért is kénytelen volt feladni semlegességét.

Ráadásul közben kiderült, mert a brit titkosszolgálat így akarta, hogy a német külügyminiszter megpróbálta rávenni Mexikót, támadja meg északi szomszédját. A felháborodás hatalmas volt, szinte már senki nem elégedett meg azzal, hogy februárban az elnök megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Németországgal. A tengeralattjárók pedig amerikai hajókat is megsemmisítettek. Wilson 1917. április 2-án beszédet mondott a Kongresszusban. Kijelentette, hogy a németek háborúja mindenki ellen irányul, a demokrácia érdekében pedig cselekedni kell. Javasolta ezért a Kongresszusnak, hogy nyilvánítsa ki a hadi állapotot Németországgal. Az április 6-án megtartott szavazás eredménye 373 igen, 50 nem. Beállt a hadiállapot.
A hatalmas országnak ekkor összesen 300 ezer puskája volt, 400 darab könnyű és 150 darab nehéz lövege. Tankkal egyáltalán nem rendelkezett. Talán csak az elnök elmondott szavaiban bíztak:

Ajánló irodalom
Paul Johnson: Az amerikai nép története, 2016.
Tóth Péter András: Az Amerikai Egyesült Államok I. világháborús részvétele és Európa-politikája, In: Németh István (szerk.): Az első világháború. 1914-1918. Tanulmányok és dokumentumok, Bp., 2014. 231-246.