Csata előtt. A tizedik isonzói csata előzményeiről

Közel fél éves szünet után, 1917 májusában az olasz hadsereg újra mozgásba lendült. A katonák célja az Isonzó front áttörése és Trieszt elfoglalása volt. A szinte harc nélkül eltelt hónapok alatt az olaszok komoly előkészületeket tettek. Bíztak a sikerben.

Olaszország 1915. május 23-án üzent hadat az Osztrák-Magyar Monarchiának, a harci cselekmények azonban csak néhány hét múlva kezdődtek el. Az olasz hadsereg a többi országhoz hasonlóan súlyos veszteségeket szenvedett a háború első két évében. Eltérően a nyugati fronttól, illetve 1916 végéig a keleti arcvonaltól, az olasz hadszíntéren nem voltak mindennaposak az összecsapások. A tüzérségi tevékenység, az ágyúzás ugyan a háború hétköznapjaihoz tartozott, de az állások elleni gyalogos akciók ritkák voltak. Egymástól jól elkülöníthető összecsapásokra került sor, melyeket a terület folyójáról, az Isonzóról neveztek el. 1915-ben június végétől december elejéig négy isonzói csatát tartanak nyilván közel kilencven ütközetnappal. Az olasz veszteség nagysága ebben az évben ezen a hadszíntéren meghaladta a 170 ezer főt, beleértve a hősi halottak, a sebesültek és a fogságba esettek számát. Hozzá kell tenni ehhez az adathoz még két tényezőt. Az egyik, hogy az olasz hadseregben is, mint a többiben, különféle betegségek ütötték fel a fejüket, különösen az első hónapokban. A kolera és a tífusz 1915 nyarának végéig 21 ezer katonát ért el, akiknek húsz százaléka el is hunyt. Szintén nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az Isonzó mentén a nagy csaták között sor került kisebb-nagyobb támadásokra, illetve összecsapások voltak a tiroli hegyekben is. Így 1915 végére Olaszország összes vesztesége meghaladta a 250 ezer főt, köztük 66 ezren haltak meg. Az Osztrák-Magyar Monarchia vesztesége ezen a frontszakaszon 1915-ben közel 160 ezer fő volt.

A következő évben Dél-Tirolban és az Isonzó mentén súlyos harcok folytak, illetve a balkáni hadszíntér Albániában és a görög határnál szintén áldozatokat követelt. Az olasz hadvezetés, élén Luigi Cadorna tábornokkal öt alkalommal indította meg hadseregét az Isonzó mentén, ellene pedig a Monarchia erői támadtak észak felől, Dél-Tirolban. Mindkét hadviselő felet megviselte az 1916. év, az olaszok 404 ezer katonát veszítettek, akik közül közel 119 ezer hősi halált halt. Az adatba minden olyan front szerepel, melynél érintve voltak. A Monarchia olaszországi vesztesége mindent összevetve 196 ezer volt, egy másik adat szerint 265 ezer fő.

Franciaországgal való összehasonlításban jól érzékeltethetjük a helyzetet. Ott a háború elején 40 millió lakosra 140 hadosztály jutott, Olaszországban 36 millióra 55 hadosztály. Míg a franciák a következő évek során száz hadosztály állítottak fel, addig az olaszok csupán harmincat. Egy szakmunka elvégezte a számítást, miszerint ha az arányokat vesszük, a harminc helyett 126 hadosztályt kellett volna létrehozni a nagy csizma országában. Természetesen mindennek komoly következményei voltak. Egy-egy olasz hadosztály tíz kilométernyi frontszakaszt ellenőrzött, a hasonló francia egységekre csupán 3,9 km jutott. Nem állt tehát rendelkezésre az az erő, mely elég lett volna ahhoz, hogy átütő sikert érjenek el az Isonzó front egészén. A nagy támadások, a néhány napos, legfeljebb egy hónapos csaták egyben komoly erőösszpontosítást jelentettek, de stratégiai eredményt nem tudtak elérni. Tegyük hozzá, annak ellenére, hogy az olasz hadsereg létszámát és felszerelését tekintve mégiscsak a Monarchia e fronton rendelkezésre álló haderejét meghaladta.

A fő cél kezdettől fogva Trieszt és a Ljubljanai-medence elfoglalása volt, ahová a doberdói fennsíkon és Görzön (Gorizián) vezetett az út. A támadások irányai e pontokra nehezedtek, azonban Görz 1916. augusztusi elfoglalásán kívül nem értek el komoly eredményt. Az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege hatalmas áldozatokkal az egyes offenzívákat elhárította. Jegyezzük meg, hogy a közép-európai birodalom stratégiai helyzete ezen a frontszakaszon jobb volt, a védelem szempontjából fontos helyek osztrák-magyar ellenőrzés alatt álltak.

Mindez, azaz az eredménytelenség nem maradt hatás nélkül az olasz hadseregre. 1916 végéig közel harmincezer katonát ítéltek el szökésért. Szinte szokásba jött az is, hogy saját magukat sebesítették még, csonkították meg. Eleinte ugyanis az ilyen tettért nem járt halálbüntetés, csupán elzárás, az elkövetett tett elérte célját, a katonát nem vitték ki a frontra. 1916 októberétől azonban már nem úszták meg a harcot, ugyanis az elítéltet nem a börtönbe csukták, hanem a frontra vitték. Decembertől pedig már halálbüntetés is kiszabhattak. 

Az olasz hadsereg parancsnoka, Luigi Cadorna állandóan mérlegelte a helyzetet, tervezett, majd megvalósított. Összetett terveket dolgozott ki, 1916-ban egyre inkább egyes arcvonal áttörését tervezte, hogy az így kialakult résen benyomulva kerítse be a Monarchia erőit. Görz elfoglalása után valóban kialakulhatott volna egy ilyen rés, de végül nem sikerült a kitűzött célt sem a nyár végén, sem ősszel elérni. Cadorna azonban nem adta fel.

Az antant hatalmak november 15-én és 16-án a franciaországi Chantillyban gyűltek össze hagyományos stratégiai egyeztetésükre. A francia vezérkar itt tett javaslata szerint 1917-ben a nyugati fronton indítsanak támadást a német vonalak ellen. Miközben a francia és a brit erők akcióba indulnak, addig az olaszok tavasszal a Monarchia állásai ellen induljanak. Ez egyben azt is jelentené, hogy osztrák-magyar egységeket kellene a keleti frontról kivonni, ami az oroszokra nehezedő nyomást enyhíti. A cári hadsereg állapota ugyanis ekkor már rendkívül súlyos volt, a parancsmegtagadások, szökések mindennapossá váltak. A hadműveletek kezdését tavaszban határozták meg. Áprilisban a francia és a brit erők elindították a támadást, de az olaszok egyáltalán nem indultak meg. Komoly felkészülési problémák adódtak ugyanis. Még az év elején azzal számoltak, hogy ötszáznál több nagy és közepes kaliberű ágyút tudnak a hadszíntéren biztosítani, azonban hamar kiderült, az áprilisi határidőt az olasz beszerzés nem tudja tartani. Legfeljebb a megígért mennyiség harmadát garantálták. A hadosztályok így igencsak kevés ágyúval rendelkeztek, ami a tüzérségi támadás sikerét egyáltalán nem tudta biztosítani. 

A franciaországi hadművelet időközben egyre nagyobb nehézséget okozott. Sem a briteknek, sem a francia alakulatoknak nem sikerült olyan áttörést véghezvinni, mely az eredeti célkitűzéshez közelebb vitte volna az antant hadvezetését. Nem úgy tűnt, hogy a német hadvezetés pánikolt volna, sőt hideg tervezéssel már az előző év során hátrébb vonta franciaországi arcvonalát egy második védelmi vonalba. Az április elején indított akciók ezért sem hozhatták meg a várt sikert, a hónap közepén megindult újabb hadművelet pedig váratlan fordulatot vett. Francia egységek lázadtak fel. A veszteségek nem voltak nagyobbak, mint korábban, de a várakozás, hogy ez lesz a végső összecsapás, nem teljesült. Nem egy-egy katona tagadta meg a szolgálatot, hanem egész alakulatok.

A bonyolult helyzetben, amikor az orosz forradalom hatásai minden háborús fél országába begyűrűztek, majd mindenhol kisebb-nagyobb sztrájkokra került sor, félő volt, hogy az olasz belpolitika is lángba borul. A hatalmas befolyással rendelkező Cadorna úgy döntött, hogy nincs más lehetőség, át kell törni az Isonzó vonalát, be kell nyomulni a Monarchia területére. 

Korábban még két lehetőség állt a hadvezetés előtt. Vagy észak felé támad, vagy keleti irányba. Északról a Monarchia 1916 májusában indított támadást, amit ugyan a júniusban mozgásba lendült Bruszilov offenzíva miatt leállítottak, de jelentős erődök az osztrák-magyar ellenőrzés alatt maradtak. Felmerült ezért a gondolat, hogy először észak felé indítják meg az olasz hadsereget, majd az erők egy másik részével kelet felé indulnak. A megfelelő nagyságú erő, hadieszköz egy ilyen kettős terv kiviteléhez azonban nem volt elégséges.

Cadorna az Isonzó frontját tekintette megfelelő eszköznek ahhoz, hogy célját elérje. A főparancsnok mindent összeszedett, amit tudott. Egy modern feldolgozás szerint 220 ezer katona, négyezer gépfegyver állt szemben a Monarchia 147 ezer emberével és körülbelül ezerhatszáz gépfegyverével. A két világháború közt, 1934-ben Bécsben megjelent igencsak alapos hadtörténeti munka más számokat közöl. Szerinte az olasz hadsereg 280 ezer katonával, 2200 darab ágyúval és 1000 darab aknavetővel rendelkezett. Az osztrák-magyar hadsereg létszáma pedig 160 ezer fő volt, az ágyúk száma 1400 darab, az aknavetőké pedig 500. Az olaszok fölénye egyértelműnek tűnt.

Az Isonzó menti frontvonalat Cadorna két részre osztotta, ami a földrajzi tagolásnak is megfelelt. A már olasz kézen lévő Görz volt a tengelypont, illetve a várostól délre található, az Isonzóba ömlő Wippach (Vipava) folyót tengelyként is nézhetjük. A Wippachtól délre az Adriai-tengerig az olasz 3. hadsereg alakulatai készültek a támadásra. Tőlük északra pedig két hadsereg várta a parancsot. Először a Luigi Capello altábornagy vezette Görzi Hadsereg. A parancsnok nevét jól ismerték a Monarchiában, ugyanis az ő vezetésével foglalták el az olaszok 1916 augusztusában a frontvonal tengelypontját. Csoportját részben a 2. olasz hadsereg hadtesteiből hozták létre mintegy 30 kilométer hosszan a Wippachtól Ajba (ma Szlovéniában) településig. Északról csatlakozott hozzájuk az említett 2. hadsereg. 

A legnagyobb erőt a 3. hadsereg képviselte, feladataként pedig a döntő áttörés elérését határozták meg a hőn állított cél, Trieszt felé. A tengerparti városba vezető út a Doberdó-fennsíkon, a Karszton vezetett keresztül, ahol egy ezredtörténet szavait idézve a Hermada dombocska, mint egy bástya állta el az utat. Az olasz egységeknek ezt a természetes bástyát kellett elfoglalniuk. A Görzi Hadseregnek a Görztől északra elterülő szakasz folyamatos támadását írták elő, hogy ezzel lekössék a Monarchia erőit, megakadályozva így alakulatok átirányítását a fő csapás felé. Cadorna úgy döntött tehát, hogy egy hosszabb, közel 50 kilométeres szakaszon indítja meg csapatait. Bevezetésként az egész Isonzó mentén erős tüzérségi ágyúzással tervezték indítani a hadműveletet, majd a Görzi Hadsereg indul meg, végül délen a 3. hadsereg lendül támadásba. A főparancsnok az elterelésre épített, úgy számolt, hogy a Monarchia majd az északabbra fekvő szakaszra összpontosít, miközben a déli vonalra nem helyez hangsúlyt. A terv elvileg kivitelezhetőnek tűnt, a kérdés azonban mégsem volt más, vajon a terepen működik-e az elképzelés, illetve az osztrák-magyar erők miként reagálnak az akcióra. A kezdést eredetileg május 7-re tették, de ahogy lenni szokott, minden csúszott. Az első olasz repülők május 10-én szálltak fel, hogy felderítést végezzenek, majd két nap múlva hatalmas ágyúzással megkezdődött a tizedik isonzói csata.

Ajánló irodalom
Galántai József: Az I. világháború, Bp. 1980.
Hajdu Tibor ‒ Pollmann Ferenc: A régi Magyarország utolsó háborúja, Bp. 2014.