A lemondás hónapja. Gróf Tisza István

A magyar belpolitika meghatározó alakja, a miniszterelnök 1917. május 23-án beadta lemondását. Gróf Tisza István második miniszterelnöksége majdnem négy évet tett ki. Távozását sokan örömmel fogadták, mások inkább rossz döntésnek tartották.

1917. május 21-én hatalmas szél tombolt a Heves megyei Gyöngyösön. Délután öt órakor a közkórház épületében, mint később kiderült, egy szabálytalanul használt kémény miatt, tűz ütött ki. Az északi szél egyből továbbvitte a lángokat, hamarosan szinte az egész város égett. A helyi és a közeli településekről a tűzoltók kivonultak a helyszínekre, sőt tűzoltó vonat is érkezett, de a katasztrófa megállítása lehetetlennek tűnt. Éjjeli két órakor csupán azért csillapodott a tűz, majd hamvadt ki végül, mert már nem volt mit elpusztítania. A Fő tér szinte teljesen leégett, a kapcsolódó utcák mind a földdel váltak egyenlővé. Középületek, lakóházak rogytak össze, maguk alá temetve az embereket. 11 halott, egyes források szerint száznál több sebesült mellett 4-6 ezer személy vált otthontalanná.

Május 23-án gróf Tisza Istvánt Bécsbe várták, hogy egyeztessen az uralkodóval, Habsburg Károllyal arról a politikai válságról, mely Budapesten alakult ki. A királyi párt azonban megdöbbentette a gyöngyösi tűzvész súlyossága, ezért úgy határoztak, ellátogatnak a városba. A miniszterelnök Budapesten csatlakozott hozzájuk és elkísérte őket Gyöngyösre. A szalonkocsiban Károly megbeszélést folytatott a magyar miniszterelnökkel, mégpedig a választójog kiszélesítéséről. Az uralkodó nem volt elégedett az előterjesztéssel, ezért Tisza István benyújtotta lemondását. A király ezt elfogadta, a kabinet minisztereit azonban megbízta azzal, továbbra is lássák el feladataikat, intézzék az aktuális ügyeket. 

Tisza István, legtöbb kortársához hasonlóan az Osztrák-Magyar Monarchia egységét megkérdőjelezhetetlennek tartotta. A kiegyezési törvényt egy olyan alapdokumentumnak tekintette, melynek betűjéhez való ragaszkodás garancia a közép-európai birodalom fennmaradására és benne Magyarország helyzetének stabilitására. Ugyanakkor tisztában volt a hatalmas államtest gyengéivel, mely komoly hatással bírt a Monarchia nagyhatalmi állására, benne pedig Magyarország helyzetére. 1903 februárjában a képviselőházban képviselőként az 1889., a véderőről, azaz a hadseregről szóló VI. törvénycikk módosításáról szóló törvényjavaslathoz szólt hozzá. A javaslat az 1867. évi kiegyezés után létrehozott közös hadsereg fejlesztését célozta, mely Magyarországra plusz terheket rótt. Az ellenzék nem támogatta javaslatot, illetve bizonyos engedményekkel volt csak hajlandó a tárgyalásra. 

Tisza István felszólalásában azonban a javaslathoz más szempontból közelített. Kifejtette, hogy Magyarország érdeke egy erős birodalom fenntartása, nagyhatalmi helyzetének biztosítása, hiszen anélkül a Magyar Királyság is gyenge lenne. A magyar nemzet létérdeke tehát a véderő fejlesztése, a nagyobb áldozat nem idegen, hanem magyar célok támogatását jelenti. Magyarország biztonsága csak úgy garantálható, ha fennmarad a kettős birodalom hatalmi ereje. Természetesen a magyar hadsereg fejlesztése is fontos, de a közös haderő fenntartása és erősítése elengedhetetlen, ugyanis – mint azt Tisza hangsúlyozta – a megelőző évtizedben az európai hatalmak jóval többet tettek haderejük fejlődéséért, mint a Monarchia. Ha a képviselőház elutasítja a fejlesztést, lemond egyben arról, hogy Magyarország meghatározó része legyen a Dunamenti államrendszernek. Logikusan következett ebből, hogy Magyarország sorsa a Monarchia jövőjével együtt halad. A véderőtörvényt nem szavazták meg, más megoldás született, de a vita megmutatta, hogy Tisza István számára vitathatatlan alap volt a kiegyezés.  

Tisza számot vetett hazája,  Magyarország helyzetével. Azt nem értékelte túl, és pont ezért ragaszkodott a dualizmus rendszeréhez. Abban látta a fennmaradás garanciáját. Tudta jól, hogy a nemzetiségi viszonyok a magyarság számára nem engedik meg egy másfajta hatalmi, politikai struktúra kialakítását. Nemzete a Magyar Királyságon belül kerülne akkor kisebbségbe. A háború alatt sem támogatta ezért a szláv területek annektálását. 1915 végén, amikor az osztrák-magyar erők, tegyük hozzá, német segítséggel elfoglalták Szerbiát, többen felvetették, hogy területének legalább egy részét a Monarchiához kellene kapcsolni. Tisza, de több politikustársa sem támogatta ezt az elképzelést. Bármilyen terület birodalomba olvasztása ugyanis a magyar integritást veszélyeztette volna.

Már lemondása után néhány nappal világossá vált, milyen törékeny a Monarchia szerkezete, az alkotó államok politikai rendszere. Ausztriában 1917. május 30-án háromévnyi szünet után ült össze az osztrák birodalmi gyűlés két háza. Az uralkodó azt remélte, hogy a hétköznapokban is jól tapintható ellentétek gyógyírjaként szolgál majd a törvényhozó testület újbóli összehívása, az alkotmány átalakítása. Már az első napon azonban kiderült, hogy a cseh követek, a délszláv képviselők, a lengyel politikusok olyan követelésekkel, nyilatkozatokkal álltak elő, melyek teljesítése az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását jelentették volna. 

Tisza elkötelezett volt a dualizmus mellett, de Magyarország szempontjait mérlegelve nem látott más alternatívát. Elkötelezettsége küldetéstudattal párosult, kialakított véleményén nehezen változtatott. A kimondott szóhoz ragaszkodott, úgy, mint a kiegyezési törvény paragrafusaihoz. Ez egyben merevvé, és ezzel együtt sebezhetővé tette. Hitte, hogy igaza van, ő az, aki egy háborúban Magyarországot sikeresen vezetheti. A Monarchia volt a mérce, de azt nem tudta elképzelni, hogy a Magyar Királyság érdekeit más is meg tudta volna védeni. Küldetéstudata volt, a miniszterelnökséget nyilatkozatai alapján szolgálatnak tekintette.  

Amikor 1915 januárjában a Monarchia külügyminisztere, Leopold von Berchtold távozni kényszerült, mert nem kellő eréllyel lépett fel Olaszország egyre nagyobb és egyre teljesíthetetlenebbnek tűnő követeléseivel szemben, Tisza István neve is felmerült utódként. A miniszterelnök ezt azonban elutasította. Feljegyzései szerint kifejtette az uralkodónak, Ferenc Józsefnek, hogy ha elvállalja a tisztséget, az egyet jelentene a magyar politikai életből való kivonulásával. Így azonban nem tudná elképzeléseit valóra váltani. Ha megvalósítja magyar terveit, azzal a birodalom érdekeit is szolgálja. 

Tisza István lemondása után több olyan vélemény is napvilágot látott, melyek a miniszterelnököt tették felelőssé a háború kitöréséért. Sőt egyesek még Ferenc Ferdinánd meggyilkolását is a számlájára írták. Ma már tudjuk, hogy mindezekről szó sem volt. Sőt a trónörökös elleni merénylet után óva intett minden elhamarkodott döntéstől. Hangsúlyozta, hogy egy Szerbia elleni hadművelet magával hozza Oroszország hadba lépését. Alaposan ismerte a külpolitikai helyzetet, és felhívta az uralkodó figyelmét, hogy az adott időben nem hozhat kedvező eredményt a háború elkezdése. Támogatta a határozott hangot a szerb kormánnyal szemben, hiszen Tisza is meg volt arról győződve, hogy a merénylet mögött Szerbia áll, de nem akarta a háborút. Nem azért mert félt tőle, hanem mert a helyzetet nem találta megfelelőnek. A közvélemény, a vezető politikai körök, az uralkodó a háborúra hajlott, meg akarták mutatni, a Monarchia a nagyhatalmak sorába tartozik. Tiszát is meggyőzték, valószínűleg többek közt az is, hogy Németország kész volt a háborúra. A miniszterelnök természetes módon figyelt Berlinre, a Monarchia és benne Magyarország jövőjét a valóban nagyhatalomként működő Németország mellett képzelte el. Reális gondolat volt ez, nemcsak Tisza, hanem kortársai számára egyaránt. Csupán a háború kimenetele mutatta meg egyértelműen, hogy tévedtek. 1914. július 23-án, amikor a Monarchia belgrádi nagykövete átadta a szerb kormánynak az ultimátumot, a kocka el volt vetve. Hamarosan eldördült az első ágyú, majd járőrök keltek át a Száván. A világháború kezdetét vette.

Tisza István egyik első parlamenti beszédében, 1889-ben már felhívta figyelmet arra, hogy kísért a háború szelleme. A magyar kormány azonban meg tudta védeni a nemzet érdekeit, de senki nem tudja, meddig lesz még így. Addig is készülni kell a háborúra. Negyed évszázadot kellett várni, hogy kiderüljön, mennyire készült fel a Monarchia, benne Ausztria és Magyarország. Képviselőként is azonban sejtette, hogy bármikor tör ki a vihar, az végzetessé válhat. Így fogalmazott 1889-ben:

Tisza a háború alatt fáradhatatlan volt, mintha minden üggyel foglalkozni akart volna. Személyesen, levél által érdeklődött katonák sorsa iránt, személyesen közölt halálhíreket. Ugyanakkor hosszú írásokban váltott véleményt a diplomáciai testületek tagjaival, a parlamentben vitatkozott a képviselőkkel. Keményen és határozottan. Külföldön sokan csak őt látták, mintha Tisza irányította volna a Monarchiát. És mindeközben lassan elkopott. Románia hadba lépésével, amitől leginkább tartott, helyzete meginogni látszott. A háború elején megkötött hallgatólagos béke véget ért a parlamentben. A román csapatok 1916. augusztus végi támadását ugyan sikerült megállítani, de a németek segítsége kellett hozzá. Az ellenzéki képviselők egyértelműnek látták a miniszterelnök felelősségét abban, hogy a román csapatok elől erdélyiek ezrei menekülni kényszerültek. Tisza István azonban bírta az agg Ferenc József bizalmát. Novemberben azonban minden megváltozott, az uralkodó meghalt, helyette a fiatal Károly következett. Az új király hamarosan elkezdte lecserélni a régi embereket, az osztrák miniszterelnököt, a vezérkari főnököt, de Tisza bizalmasát, a közös külügyminiszter, gróf Burián Istvánt is új ember váltotta. 

A magyar kabinet vezetője jól tudta, hogy már 1916 decemberében felmerült, hogy Károly leváltja, de a tervet ekkor még elhalasztották. Februárban Tisza levélben lényegében megfenyegette uralkodóját, hogy leváltása esetén egész pártját átviszi az ellenzékhez. Májusra azonban elfogyott a levegő Tisza István körül. Az ürügy a választójog kérdése volt, melynek általános, széleskörű kibővítését a miniszterelnök nem támogatta. Az oroszországi forradalom végleg megijesztette Károlyt, hogy a Monarchiát is elsöpörheti egy hasonló mozgalom. Reformokat akart, mélyre hatóakat, Tisza azonban útban volt. Felszólította ezért, hogy dolgozza ki a választójogi reformot. 1917. május 23-án Gyöngyös felé a szalonkocsiban azonban nem fogadta el a miniszterelnök javaslatát. Tisza megértette a helyzetet és beadta lemondását.

Gyöngyösön a viharos szél miatt a tűzvész elsöpörte a várost. A kérdés most az volt, vajon a Monarchia és benne Magyarország ellen tud-e állni egy jóval nagyobb és egyre közeledő viharnak.

Ajánló irodalom
ifj. Bertényi Iván (Szerk.): Tisza István, két korszak határán, Bp., 2016.
Pölöskei Ferenc: Tisza István, Bp., 1985.
Vermes Géza: Tisza István, Bp., 1994.