Hosszú forró nyár Oroszországban

Míg a nyugati fronton az antant hadserege újabb támadást készített elő, az orosz egységek már el is indultak a kelet-galíciai arcvonalon. A támadás azonban hamar kifulladt, az orosz kormány pedig nehéz helyzetbe került. Új erők bukkantak fel a hatalmas országban.

A pétervári forradalom nem oldotta meg Oroszország problémáit. Úgy tűnt, csupán a hatalomban résztvevők köre változott meg. A később meghatározó szerepet játszó bolsevikok ekkor még nem tartoztak a politikaformálók közé. Egy részük emigrációban, Lenin Svájcban, Trockij az Egyesült Államokban figyelték az eseményeket. Mások pedig, mint például Sztálin, Kamenyev belföldi száműzetésben készülődtek hazafelé. A fővárosban pedig már márciusban kettős hatalom jött létre. A cár lemondása után az Ideiglenes Kormány Lvov herceg vezetésével a végrehajtó hatalom birtokosa lett. Tagjai a törvényhozó testület, az Állami Duma tagjaiból kerültek ki. II. Miklós távozása után legitim testületként lépett fel, kereste a megoldást a felmerülő belpolitikai problémákra, illetve külpolitikai kérdésekben képviselte Oroszországot. Vele szemben állt a Pétervári Szovjet, melyben munkások és katonák képviselték magukat. Egy hatalmas lélekszámú szervezet jött létre, melynek tevékenységét a Végrehajtó Bizottság fogta össze. Három pártot foglalt magában, a szociáldemokratákat (mensevikek), a parasztok érdekeit képviselő eszereket, valamint a hivatásos forradalmárokat, a bolsevikokat. Nem rendelkezett kormányzati, törvényhozói hatalommal, azonban a mögötte álló tömeg miatt meghatározó szereplővé vált. Az Ideiglenes Kormány nem tekinthetett el tőle, amit jelez az a tény, hogy tárgyalások folytak a két hatalmi csoportosulás között. 

A Pétervári Szovjet feltételeket szabott a támogatásáért cserébe, többek között követelték a politikai foglyok szabadon bocsátását. Köztük olyanokét is, akik korábban terrorcselekményeket hajtottak végre. Utóbbiak voltak a bolsevikok, akik a robbantások, gyilkosságok elkövetését elfogadható eszköznek tekintették politikai céljaik eléréséhez. A hadsereget is érintő követelésük volt, hogy az Ideiglenes Kormány ne küldje frontra azokat a katonai egységeket, melyek a forradalom idején fegyverhez nyúltak, ráadásul fegyvereiket is megtarthatták. Egy olyan fegyveres erő alapjait teremtették meg, melyre a kormánynak nem volt befolyása. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a Végrehajtó Bizottság elnökhelyettese, Alekszandr Fjodorovics Kerenszkij igazságügyi miniszterként a kormány tagja lett. A Bizottság ráadásul felhatalmazás nélkül olyan határozatokat adott ki, melyek tovább zilálták a már úgyis szétesett viszonyokat. Egyik parancsa szerint a fegyveres alakulatoknál kiküldött szovjetek működjenek, akik rendelkeznek a katonai eszközök felett, de joguk volt döntéseket felülbírálni. Mindez nem jelentette azt, hogy a harcot a Bizottság be akarta fejezni, sőt egyetértett annak folytatásával. Egy kivétel volt köztük, a bolsevik párt, de annak befolyása még csekély volt. Ráadásul 1917 júliusának nehéz napjaiban Kerenszkij kiszivárogtatta, hogy Lenin nem meggyőződésből békepárti, hanem a németek fizetett ügynöke, akinek feladataként azt határozták meg, érje el Oroszország kilépését a háborúból. Így a központi hatalmak hadseregei a nyugati frontra koncentrálhatnak és elérhetik a végső győzelmet. 

1917 nyarára nyilvánvalóvá vált, hogy minden szólam ellenére sem sikerült alapvető kérdéseket megoldani. Az élelmiszerellátás továbbra is akadozott, a megígért politikai változások, mint egy Alkotmányozó Nemzetgyűlés megválasztása, vagy éppen a földreform elmaradt. A béke helyett továbbra is a háborúé volt a szó. A májusi kormányválságot egyelőre miniszterek elbocsátásával gondolták rendezni. Kerenszkij ekkor lett hadügyminiszter, aki úgy gondolta, egy nagyszabású hadművelettel a hadsereg és a lakosság csüggedtsége lelkesedéssé változtatható. A lelkesítésre valóban szükség volt, mert a meghatározó politikai pártok ugyan nem ellenezték a háborút, a hétköznapi élet egyre keservesebbé vált. A háború eleje óta megfigyelhető volt az infláció emelkedése, ugyanis a cári kormányzat kölcsönökből finanszírozta a háborús kiadásokat. A hitelek visszafizetésének kényszere pedig automatikusan magával hozta a forgalomba bocsátott pénz mennyiségének a növekedését. Az állami hitelek 1914-hez képest 1917 közepére közel nyolcszorosára növekedtek, az árak pedig 1917 elejéig megnégyszereződtek, majd a következő hónapok során még gyorsabb emelkedésnek indultak. A pénz egyre inkább elveszítette értékét, a mindennapokban egyre többen az állam segítségére szorultak, mely azonban nem tudott gondoskodni a rászorultakról. A helyzet 1916 és 1917 fordulójához képest nem változott.

A hadsereg fronton szolgálatot teljesítő egységei nem voltak harcra készek. Hasonló gondokkal küzdöttek, mint az Osztrák-Magyar Monarchia egységei. Az élelmiszerellátással, illetve az aratókezek hiányával. Bécsben arra számítottak, hogy komoly termés várható a nyáron. A betakarításhoz ezért a hadosztályoktól sok katonát hazaengedtek, júliusban azonban felmerült idő előtti visszahívásuk a frontra. Az orosz Ideiglenes Kormány hadügyminisztere, Alekszander Gucskov pedig még májusi lemondása előtt javasolta, hogy engedjék haza a mezőgazdasági munkák elvégzésére a 40 év (!) feletti katonákat. Feltételezhetjük, hogy áprilisban a 43 évnél idősebb frontharcosok kivétel nélküli felmentésének célja szintén a feszültségek oldása volt, illetve az, hogy így is csökkentsék az élelemellátás akut gondját. Kerenszkij elképzelése tehát, hogy a hadműveletekkel esetleg csökkenthető a feszültség, inkább politikai húzásnak és a helyzetből adódó cselekvésképtelenség beismerésének elodázásaként minősíthető. 

Amikor 1917 júliusának harmadik hetében nyilvánvalóvá vált, hogy az offenzíva a célját nem érte el, sőt az orosz hadsereget minden fronton visszaszorították, Kerenszkij a felelősséget a bolsevikokra terelte. Lenin nevét a világ ekkor ismerte meg, a híradások állandóan tele voltak a nevével. Többek közt a Pesti Hírlap 1917 első hónapjaiban alig említette a nevét, júniusban már mégis megállapította, hogy a bolsevik párt egyre inkább erősödik. Beszámolt arról, hogy a munkástanácsok júniusi tanácskozásán Lenin élesen bírálta Kerenszkijt, akinek háborúra buzdítását a szocializmus árulásaként értékelte. A hadügyminiszter természetesen visszautasította az elhangzottakat, sőt már ekkor utalt arra, hogy Lenin frontbarátkozásra felszólító szavai valójában a német kormány érdekeit szolgálja. Június végén az Ideiglenes Kormány korábbi külügyminisztere, Miljukov azzal vádolta a Lenint már ekkor támogató Lev Trockijt, hogy őt pedig az Egyesült Államokban élő németek támogatják anyagilag. A magyar újságolvasó rendszeresen és részletesen tájékozódhatott az oroszországi helyzetről és egyre többet tudhatott meg Leninről és köréről. Július elején olvashatta, hogy az első napok orosz sikerei nyomán valóban nagy lelkesedési hullám söpört végig az orosz városokban, felvonulásokra, támogató tüntetésekre került sor. A tömeg ekkor nem volt kíváncsi Lenin háborúellenes felszólalásaira, néhány nap múltán azonban újra egyre gyakrabban merült fel a forradalmár neve. Ekkora, július első hetének végére ugyanis egyértelművé vált, hogy a Kerenszkij-offenzíva nem ismétli meg az egy évvel korábbi Bruszilov tábornokról elnevezett hadművelet eredményeit. Valóban az első napokban az orosz hadsereg újfent meglepetést okozott Kelet-Galíciában, de a támadás hatalmas veszteségek mellett hamar kifulladt. Egy szerencséje volt a támadóknak, hogy az osztrák-magyar haderő se volt ekkor már ereje teljében. Július közepére  végül beérkeztek a német egységek és megindulhatott az ellentámadás. Kerenszkij számítása nem vált be, a várt lelkesedés helyett komoly elkeseredés következett. 

A bolsevikok ezt a helyzetet használták ki, amikor július közepén zavargásokat generáltak Péterváron. Lenin ekkor nem volt a városban, ugyanis ellene elfogatóparancsot adtak ki, és egyes források szerint Finnországba utazott. Ugyanakkor egy másik csoport, az anarchisták ekkor a nyugati sajtó értékelése szerint nagyobb veszélyt jelentettek. Központjuk a Pétervártól nem messze fekvő Kronstadt volt, ahol több hadihajó legénysége is megtagadta, hogy részt vegyen további hadműveletekben. Július közepén ráadásul egyesek független államot szerettek volna kikiáltani, ami valóban nagy feltűnést kelthetett. A Kerenszkij-offenzíva összeomlása idején az anarchisták és a bolsevikok közös tüntetést szerveztek. Úgy gondolták, ha a helyzet megfelelő lesz, akár puccsot is végrehajtanak. A katonai bázist azok az egységek jelentették, melyek megtarthatták fegyvereiket és megígérték nekik, nem viszik őket a frontra. Elterjedt azonban az a hír, hogy a kormány azt tervezi, ezen alakulatokat is harcba vetik. Július 17-én nagyobb tömeg gyűlt össze Péterváron, köztük fegyveres katonákkal és az újból hazatért Leninnel. Mindenki a parancsot várta tőle, de a bolsevik párt vezére végül ezt nem adta ki. A puccs elmaradt. Valószínűsíthető, hogy Lenin főpróbát tartott, hogy egy valóban kedvező helyzetben, mennyire tudja mozgósítani a táborát. Nem tudjuk, hogy elégedett volt, de a kormányhoz hű erők hamarosan ellepték a fővárost. A bolsevik vezetők többsége ellen elfogatóparancsot adtak ki.

Az események a Végrehajtó Bizottságot is keményen érintették, ugyanis a szervezés során a mensevik és eszer pártiak értesülve a puccs előkészületeiről, kiléptek a testületből. A bolsevikok itt átvették a hatalmat. Egyelőre azonban az ő tekintélyükön is csorba esett, miután Kerenszkij kiszivárogtatta Lenin német megbízásáról szóló híreket.

Hatalmi harc folyt Oroszországban, mely a frontra is kiterjedt. Az elszenvedett katonai kudarc világossá tette, hogy a februári forradalom után kialakult helyzet nem oldotta fel a felhalmozódott feszültségeket. A kérdés az volt, az események után milyen megoldást találnak, egyáltalán találnak-e vagy eltűnnek a történelem süllyesztőjében. Lenin Finnország felé tartott.

Irodalom
Richard Pipes: Az orosz forradalom története, Bp., 1997.
Jörn Leonhard: Die Büchse der Pandora: Geschichte des Ersten Weltkriegs, München, 2014.