Nyugaton a csata változatlan

1917 augusztusában nem a politikáé volt a főszerep, az újságok címlapjait hadijelentésekkel töltötték meg. Az orosz, a balkáni, az olasz és a nyugati fronton mindenütt küzdelmek zajlottak. Az antant hadvezetése abban reménykedett, áttöri a német vonalakat.

1917 nyarán Európa minden frontján harci cselekményekre került sor. A kezdeményező fél minden esetben az antant volt. Az Isonzó mentén, illetve Dél-Tirolban az olaszok indítottak támadást májusban, majd augusztusban. A keleti fronton a februári forradalom nyomán hatalomra került orosz kormány váltotta be ígéretét és kezdett hadműveletbe Kelet-Galíciában, illetve román szövetségesével Moldvában. A nyugati harcvonalon a franciák és a britek tavaszi, nem sok sikert hozó hadjáratukat követően kezdtek összehangolt akcióba a német erők ellen Flandriában.

Úgy tűnt azonban, hogy a kezdeti sikereket nem tudták az antant hadseregek kihasználni. Az olasz hadsereg mindkét alkalommal sikerrel nyomult előre, de végül megállították őket. Kisebb területnyereséget elkönyvelhettek, de a háború menetét nem tudták befolyásolni. Az orosz hadsereg hasonlóképp járt. Júliusi támadásuk során az első napok megmutatták erejüket, illetve azt is, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének állapota komoly aggodalomra ad okot. Július első hetében azonban a német egységekkel közösen megindított ellenakciók megálljt parancsoltak az oroszoknak, megkezdődött visszaszorításuk. Ráadásul a Monarchia is sikert könyvelhetett el, közel három év után újra birtokba vették Bukovina fővárosát, Csernovicot. Augusztus végére pedig Moldva déli határáról és a Kárpátok előteréből a román és orosz csapatokat szintén visszanyomták. A román hadsereg ugyanakkor komoly ellenállást tanúsított, de elért eredményeit nem tudta kihasználni. 

A nyári hónapok így minden fronton nehéz heteket jelentettek, a folyamatos ágyútűz és harci cselekmények ugyanakkor egyáltalán nem hozták el azt az érzést, hogy a háború utolsó szakaszába lépett és hamarosan véget érne. A német hadsereg főparancsnoka, Paul von Hindenburg visszaemlékezésében mégis a nyári nyugati harcokat mintha reménysugárként is értelmezte volna. Véleménye szerint ugyanis a brit hadsereg azért indította meg a belga tengerpartért július utolsó napján hadműveletét, hogy azzal még az Amerikai Egyesült Államok csapatainak tevőleges részvétele előtt végső győzelmet arasson Németországon. Hindenburg ebben az 1917 februárjában kezdődött korlátlan tengeralattjáró háború hatását vélte felfedezni. A tengeri és óceáni kereskedelmet blokkoló német torpedótámadások nyomán beállt szorongatott helyzet a főparancsnok szerint Nagy-Britanniát arra kényszerítette, hogy még ezen a nyáron megindítsa újabb támadását és mindenféleképpen eredményt érjen el. Hindenburg mindenesetre a nyáron kezdődött brit és francia támadást tekintette az év legnagyobb veszélyének.

Hasonlóképp gondolkodott Hindenburg bizalmasa, Erich Ludendorff is. 1919-ben Berlinben megjelent visszaemlékezéseiben a vonatkozó részt azzal a megjegyzéssel kezdi, hogy 1917-ben a július 31-én kezdődött flandriai csata az antant tavaszi hadműveletét követően a második legnagyobb kezdeményezése volt, melynek céljaként a német tengeralattjáró kikötők elfoglalását a belga tengerparton, illetve a végső győzelem kivívását határozták meg. Annak ellenére azonban, hogy az itt zajlott ütközetek soha nem látott nehézséget jelentettek a német hadsereg számára, a legfelsőbb hadvezetés nem támogatta erők átirányítását a keleti frontról. Az ilyen jellegű kéréseket, mint amelyek többek közt a német 5. hadsereg parancsnokától, Vilmos koronahercegtől érkeztek, Ludendorff javaslatára elutasították. A berlini hadvezetés ugyanis már 1918-ra készült, amikor döntő csapást akart mérni Franciaországban az antant haderőre, amihez azonban a keleti fronton már 1917-ben megfelelően biztos helyzetet kellett teremteni. Az ott lévő haderőre így feltétlenül szükség volt. Ludendorff szerint nagyon nehéz helyzetben volt, hiszen látta a nyugati fronton harcoló németek nehéz helyzetét, de meg kellett hoznia a nehéz döntéseket, hogy elkerüljék a nagyobb bajt. Tegyük hozzá a gondolatmenethez, hogy 1917 nyarán, elsősorban júliusban sor került több német hadosztály átdobására az oroszok elleni küzdelemhez a keleti frontra. Augusztusban azonban már erre nem adtak ki utasítást. A trónörökös ezért mondhatta azt Ludendorffnak, hogy nem szabadna túlfeszítenie a helyzetet nyugaton. 

Hindenburg tehát a torpedótámadások következtében előállt helyzetet úgy értékelte, hogy a nyugati erőkre végső támadást lehet mérni. Optimizmusa éppen abból adódott, hogy véleménye szerint a britek végső lehetőségként támadtak, amit kimerülésük jeleként értékelt. Ludendorff visszaemlékezésében megfogalmazott értékelése is hasonló volt.

A britek sem látták rózsásan saját helyzetüket 1917 nyarán. A korlátlan tengeralattjáró háború ellen hozott intézkedések, többek közt új és biztonságos szállítóútvonalak keresése, a hadihajó gyártás kapacitásának növelése mintha nem töltötte volna el egyértelmű biztonságérzettel a tengerészeket. A katonák borúlátóbbnak tűntek, mint a politikusok. A tengerészet vezérkari főnöke Douglas Haig tábornokkal, az Európában harcoló brit alakulatok parancsnokával egy beszélgetésen közölte, hogy a belga tengerparti kikötők megszerzése létkérdés, nélkülük a tengerészet nem tudja sokáig tartani a La Manche-csatornát és a háborút el fogják veszíteni. Douglais Haig tábornokot a beszélgetés csak megerősítette abban, hogy támadást kell indítani a német erők ellen. Elképzelése azonban újdonságerejű volt, ugyanis nem a víz felől tervezte a belga tengerpart visszahódítását, hanem a szárazföld felől, Flandriában indítva meg a hadműveletet. A terv szerint az antant erők elfoglalják az Ypern (Ypres) körül félkörívben található német hídfőállásokat, majd előrenyomulnak a tengerpart felé, ahol hátulról támadva elfoglalják a német védelmi állásokat. Erősítésként pedig meglepetésszerűen brit erők szállnak partra Ostende kikötőnél, illetve Nieuport (Nieuwpoort) felől szintén akcióba lendülnek.

1917 júniusában elkezdték a hadművelet előkészítését, melynek részeként átcsoportosították a már a térségben található erőket. A brit hadsereg mellett francia és belga csapatok vettek részt a támadásban. A tengerparton, a franciaországi Dunkerque-től keletre a brit 5. hadsereg egységei készültek a támadásra. A tőlük jobbra állást foglaló francia alakulatokat lecserélték, helyükre azonban újra francia csapatok, az 1. hadsereg katonái kerültek majd belga erők következtek, végül a brit 2. hadsereg. A francia hadsereg mögött szintén brit egységek sorakoztak. Velük szemben a német 4. hadsereg várta a támadást, parancsnokuk Rupprecht, bajor főherceg volt. A hadművelet kezdetét Haig tábornok július 25-ében határozta meg. A főtámadás feladatát a brit 5. hadsereg kapta az Ypern (Ypres) várost körülvevő félkörívben egy közel 25 kilométeres szakaszon. A többi egységnek ezt a főtámadást kellett biztosítania. A támadás kezdetének időpontját végül kitolták július 31-ére.

Az előkészületekhez tartozott elterelő akciók indítása, melyek júniusban kezdődtek, de a következő hónapban is folytatódtak. A német hadsereg balszárnyához csatlakozó 6. hadsereg ellen június első felében szinte minden héten, majd később gyakrabban is sor került erős tüzérségi tevékenységre. Elsősorban Arras környékén, illetve tőle északra Lens mellett. Délebbre, a német 2. hadsereget szintén folyamatosan támadták a brit és francia alakulatok. Ráaádásul Cambrai-től délnyugatra a britek megerősítették erőiket, melyből a németek egy közelgő támadásra következtettek. Ugyanitt a hátsó zónákban új állásokat építettek az antant csapatok, melyek elsősorban raktározási célokat szolgáltak. 

A németek ugyan látták a flandriai hadszíntéren az előkészületeket, ugyanakkor az elmúlt évek tapasztalatai alapján tudták, hogy a nyári hónapokban a támadóknak meg kellett küzdenie a vízzel. Ebben az időszakban ugyanis az állások, a bombatölcsérek megteltek talajvízzel, ami az előrehaladást megnehezítette, vagy éppen lehetetlenné tette. Július második felében azonban már számítani lehetett az antant támadására. Kisebb akciókra is sor került, melynek célja a támadók stratégiai helyzetének a javítása volt. Már július közepén megkezdődtek az ágyúzások, melyek elsősorban az Ypern környékén felsorakozott német hadsereg kötelekéit érintette. Több alkalommal is az első vonalak mögé lőttek a brit ágyúk, tönkretéve raktárakat és bázisokat. Ekkor már természetes volt hatalmas repülőgép kötelékek bevetése is, amikor hatalmas rajban szálltak a vonalak fölé és mögé. Egy bombázókötelék Brüsszelig is eljutott.

A németek elképzelései között felmerült, hogy a 6. hadsereggel egy tehermentesítő támadást indítanak, amivel az antant erőit bizonyos mértékben lekötik. Vita volt ugyan arról, hol kerüljön sor az akcióra, hogy az valóban elérje a célját. Végül Rupprecht bajor herceg is támogatta az elképzelést. Ludendorff tábornok pedig augusztus 3-án parancsot adott a minél gyorsabb előkészületekre, hogy az ekkor már zajló támadások elhárítását megkönnyítsék. 

A hosszú előkészület után július 31-én megindult első támadásban francia és brit hadosztályok vettek részt Ypern-től délkeletre és délnyugatra. A hadműveletben a gyalogság mellett több mint 3500 ágyú és ötszáznál is több repülőgép vett részt. Az antant fölénye egyértelmű volt. Az első nap sikerült benyomulniuk a németek első állásaiba. Az egyes fegyvernemek együttműködése folytán már az első nap a második vonalig terjedő területet is elfoglalták az antant erők. A brit csapatok több helyen a harmadik védelmi állást is elérték, sőt azon túlhaladtak. A délutáni órákban a német egységek ugyan ellentámadást indítottak, de inkább a kezdődő eső segítette őket. A következő napok során a támadások tovább folytak, de már nem olyan nagy intenzitással . Az antant számára biztatók voltak az eredmények, 16 kilométer szélességben és 3 kilométer mélységben nyomultak be a németek által ellenőrzött területre és vették birtokba azt.

A hónapban még egy nagy támadásra került sor. Az augusztus 16-án kezdődő hadműveletben további német területeket foglaltak el a britek. A hónap eleji nagy esőzés azonban mostanra fejtette ki igazán a hatását. A felázott talajt ért tüzérségi támadások tovább szabdalták a frontot. Hubert Gough tábornok, a brit 5. hadsereg parancsnoka belátta, hogy további eredményeket csak nagy áldozatok árán tudnak elérni. A hadvezetésnek ezért javasolta a hadműveletek folytatásának leállítását. Douglas Haig tábornok a javaslatot annyiban fogadta el, hogy mérsékelte a hadművelet intenzitását, de az akciókat nem állította le. A hónap második felében kisebb rohamokra került sor, melyek közt nem volt egyértelmű összefüggés. A német alakulatok bárhol bármikor számolhattak ellenséges tevékenységgel, ami a hadsereg morálját, kedvét erősen csökkentette. 

A több hónapig tartó előkészítés után megindult hadművelet első hónapja megmutatta már, hogy megint nem sikerült áttörni a német vonalakat, a belga tengerpart visszafoglalása egyelőre nem várható. Az áldozatok száma, a bevetett harci eszközök mennyisége inkább a veszteségek nagyságára hívják fel a figyelmet, mint bármiféle sikerre. A háború a kimerülésig tart.

Irodalom
Die Kriegführung im Sommer und Herbst 1917. Die Eriegnisse außerhalb der Westfront bis November 1918, Berlin, 1942.
Generalfeldmarschall von Hindenburg: Aus meinem Leben, Leipzig, 1920.
Erich Ludendorff: Meine Kriegserinnerungen 1914-1918, Berlin, 1919.