Paradicsomból nem a paradicsomba

1917 szeptemberében a magyar fővárosban több piac a botrányoktól volt hangos. Nem találtak a vevők a bódékban, a pultokon árut, ha mégis, annak minősége erősen kifogásolható volt. Mindenki másra mutogatott, megoldások csak átmenetileg javítottak a helyzeten.

A budapesti piacokon a nyár végén alig lehetett paradicsomot kapni. Az Est újságírója kiderítette, hogy az eset hátterében nem a termény mennyiségével, hanem az útjával volt a probléma. Konzervgyártó vállalatok vásárolták fel ugyanis a lédús zöldséget. Míg a piacok környékén alig volt szállító, addig a gyárak körül az utcán a termelők sorban álltak terményeikkel. Paradicsom hiányában a háziasszonyok nem tudtak befőzni, ezért majd a télen kénytelenek lesznek megvásárolni a paradicsomlevet. Az üzleti vállalkozás békeidőben valószínűleg nem került volna az újságok lapjaira, de háború idején visszás dolognak tűnt a felvásárlás, ugyanis ezt készletfelhalmozásként is lehetett értelmezni. Az újságírói beszámoló azt sugallta, hogy nem tartja tisztességes eljárásnak a konzervgyárak tevékenységét. Megerősítette ezt azzal, hogy nem maga járt utána a dolognak, hanem más, méghozzá egy rendőri csapat vezetője, egy hivatalos ember, akit a fővárosi vásárcsarnokba vezényeltek ki.

Az újság szeptemberi számait lapozgatva lassan kibontakozik előttünk, hogy a fővárosban összeomlott a zöldségellátás, alapvető élelmiszernövényeket nem lehetett kapni. Nemcsak a paradicsomról volt szó, melyből bő termés volt 1917 nyarán, hanem a káposztáról, karalábéról és egyebekről. Budapest élelmezéséről is gondoskodó, az alig egy évvel korábban, 1916 októberében felállított Országos Közélelmezési Hivatal ezért elrendelte a főváros környéki településeken a rekvirálást. A termelő köteles volt terményét a fővárosba szállítani. A burgonyaellátás esetében a budapesti városgazdasági ügyosztály intézkedett, kereskedőkkel egyeztetett. Ugyanakkor a fejadagot is meghatározták, mégpedig egy kilo krumplit fejenként és hetenként.

A hivatal intézkedése meghozta az eredményt, néhány napon belül a budapesti piacokon újra lehetett kapni paradicsomot. Az Est kiemelte, hogy maga az újság hívta fel a figyelmet az anomáliára, miszerint a főváros környéki településekről a konzervgyárakba kerül a zöldség. A helyzet komolyságát jelzi, hogy a szállítási útvonalat lovas rendőrök biztosították, nem a vásárlóktól, hanem az üzérektől. A piacokon pedig maguk a rendőrség vezetői ellenőrizték, hogy minden rendben zajlik-e. Hatalmas kereslet volt a zöldségre, amit nemcsak a hiánnyal magyarázhatunk, hanem azzal a ténnyel, hogy egyes piacokon e napon a hivatalosan megállapított maximális árnál is olcsóbban adták a terméket. Természetesen a kereslet nagyobb volt, mint a kínálat, de az illetékesek ígéretet tettek arra, hogy orvosolják a helyzetet. A látványos intézkedések ellenére a lényeg nem változott. Hiába volt pár napig paradicsom a piacokon, a többi zöldségáruból alig lehetett kapni. A máskor megszokott szőlőmennyiségnek például csak a töredéke került a fogyasztókhoz. A feldolgozóipar ebben az esetben is erősebbnek bizonyult. A rekvirálás sem ment simán, hiszen a termelő a nagyobb összeget kínálónak, az üzemek megbízottainak adta volna el a terményeit. A települések hatósági emberei a rendelet betartatásért voltak felelősek, ezért hiába kínáltak kétszerannyi pénzt a felvásárlók, azt a budapesti piacra kellett szállítaniuk. Volt olyan település, ahol olyan vita alakult ki, hogy a csendőrségnek kellett beavatkoznia. A kedélyeket, ha nem is teljesen, de legalább részben úgy sikerült lecsendesíteni, hogy megígérték a termelőknek, legalább a fuvardíjat pluszban kifizetik. Természetesen ez nem jelentette a teljes kárpótlást. 

A történethez azonban hozzátartozik, hogy az újságolvasókat megnyugtatták azok a hírek, hogy a termelők később azt nyilatkozták, hogy mégsem jártak annyira rosszul, mint azt esetleg gondolták. Összehasonlítva ugyanis a háború előtti bevételekkel, jóval több korona került a pénztárcába.

A fővárosiak legalább a paradicsomnak örülhettek, a téli eltenni való alapját be tudták szerezni. A Budapest környékiek azonban egyáltalán nem voltak elégedettek, sőt arra panaszkodtak, hogy mindent beszállítanak a központi piacokra. A mátyásföldiek elmondása szerint szeptemberben nem tudták beszerezni a télire való gyümölcsöt, de cukrot és tejet sem kaptak.

1917 szeptemberének végére újból kiderült, hogy a helyzet általában véve sem rózsás, hiába volt legalább a budapestiek számára néhány látványos intézkedés. A népszerű piaci beszámolók állandó témái lettek a zárva tartott bódékról elárusító helyekről szóló írások. Nemcsak zöldségek, gyümölcsök, hanem más fontos áruk sem érkeztek be. A jó minőségű húsáruk már csak az emlékezetben éltek. A vásárlók hiába látták, hogy néhány hentes kinyit, közelebbről már szomorúan tapasztalták, hogy hús egyáltalán nem kapható, a kolbász alapanyaga is más volt, méghozzá a pacal, azaz a marhagyomor. A feketekereskedelem virágzott, zsírhoz is csak a pult alatt lehetett hozzájutni igencsak magas áron. A vaj szintén ritka kincs a városban, de az is inkább a cukrászdába jutott az újságíró szerint, ahol közel kétszeres áron veszik meg, hogy el tudják készíteni süteményeiket. Az egyéb tejtermékeknél sem volt jobb a helyzet, sem jó minőségű túrót, sem ízletes sajtot nem lehetett kapni.

Az Est újságírója az egyik csemegeboltossal beszélgetve az egész fővárosi ellátási rendszer és ezzel a háborús helyzet fonákságára is rávilágított. A lakosság érdekében meghozott intézkedések egyrészt nem oldották meg maradéktalanul a helyzetet, másrészt a termelőknek és eladóknak is nehézséget okozott, hiszen saját kárukra természetes módon nem akartak dolgozni. Harmadrészt az egész helyzet a főváros – város – vidék ellentét kidomborítására is alkalmassá vált. A csemegés számlákkal bizonyította ugyanis, hogy eleve ráfizetéssel dolgozik. A termelőtől megvett sajtja a száradás miatt veszített súlyából, de ezt nem tudta kompenzálni, ugyanis szabott áron volt kénytelen árulni. Így a teljes mennyiség eladása utáni bevétele kevesebb, mint amennyiért beszerezte a sajtot. Szalonnáért pedig elment vidékre, ahol beszámolója szerint eleve a hatósági árnál drágábban tudott volna csak bevásárolni. Amikor panaszt tett erről a szolgabírónak, kiderült a valóság, egy különleges nézőpont. Ha intézkedne a drágítás miatt, hangzott a válasz, akkor ők se tudnák beszerezni a napi betevőt. Egy másik eset az újságolvasó számára tovább árnyalta nem a főváros – vidék ellentétet, hanem a főváros – város ellentmondásos kapcsolatát. Egy felvidéki jegyző, azaz városi tisztviselő árulta terményeit az elkeseredett csemegésnek, de a kért ellenérték olyannyira magas volt, hogy már uzsoraként értelmezte a pesti eladó.

A háború 1917 szeptemberében negyedik évébe fordult. 1914 nyarán mindenki meggyőződve vallotta, hogy évek múltán újra béke honol Európában, az elért hadicélok, területfoglalások, szövetségi rendszerek meghozzák gyümölcsüket. Mindezzel ellentétben állt a valóság. Oroszországban a februári forradalom után fél évvel újabb ellentétek feszültek, a társadalmi rendet alapjaiban felforgatni szándékozó csoportok egyre hangosabbá válva közeledtek a hatalomhoz. Franciaországban a hadseregnél nyáron kitört lázadási hullámot sikerült ugyan kezelni, de a szeptemberi kormányválság és kormányalakítási nehézségek is mutatták, a belpolitikai helyzet egyáltalán nem nyugodt. Olaszországban újfent nem sikerült áttörést elérni a frontokon, az Isonzó mentén az osztrák-magyar egységek megint ellenálltak, pedig már tábornokuk sem hitte el, hogy ez lehetséges. A német belpolitikai helyzet sem adott okot a megelégedésre. A háború elején létrejött politikai egység már régen a múlté volt. A törvényhozásban békepárti határozatot hoztak, melyet a hadsereg vezetésének nyomása alatt a politikai irányítás negligált. Az Osztrák-Magyar Monarchia Bécs irányította felében a nemzetiségi törekvések egyre inkább nyilvánvalóvá tették, hogy a közép-európai birodalom nem nagyon éli túl a háborút. Magyarországon is kormányválság volt. Tisza István négyévi kormányzás után mondott le 1917 májusában. Az azóta eltelt négy hónapban már megtörtént egy miniszterelnök váltás, gróf Esterházy Móricot Wekerle Sándor követte. Mindenki, a politikai pártok leginkább, illetve az uralkodó, Habsburg I. Károly király a választójogi törvény módosítását várták az új kabinetektől. A választójog szélesítéséről mégis inkább csak beszéltek, de konkrét elképzelések nem születettek. A sajtó sem nagyon foglalkozott vele az ősz első hónapjában, jobban el volt foglalva a frontesemények mellett az élelmiszerellátás kérdéseivel. Ugyanis ez valóban húsbavágó probléma volt. Nem ekkor keletkezett, hanem már a háború kitörését követő pár hétben.

Az egyes termékek drágulása a harcok megkezdésével együtt növekedésnek indult. Az árakat a hadüzenet, illetve a hadiesemények beállta mellett az 1914-es nyár gyengébb termése is befolyásolta. A búza esetében utoljára 1897-ben volt csak hasonlóan rossz aratási eredmény. A több tényezőnek is köszönhetően a búzából készült termékek megdöbbentő mértékben drágultak. A liszt ára néhány nap alatt több mint 40 százalékkal emelkedett, a burgonyáé viszont háromszorosára. Utóbbi a legszegényebb rétegeket érintette leginkább, hiszen a burgonya volt a legáltalánosabb közélelmezési cikk. Már 1914 októberében hivatalos újságokban jelent meg olyan írás, mely javasolta, hogy a burgonya felhasználási területét korlátozni kellene, csupán az élelmiszerellátásra lenne érdemes koncentrálni. A javaslat szerint a burgonyát vonják ki az állateledel- és a szeszgyártásból egyaránt. A csökkenő húsellátás pótlását is burgonyával képzelték el, konkrétan a vendéglők számára ajánlották, hogy adjanak több köretet a kisebb adagú hús mellé. A rozsliszt hozzákeverésével készült kenyér íze is javítható a burgonyával.

Az állam látva a drágulásokat, a beavatkozás mellett döntött, folyamatos rendeletkiadással maximalizálták az árakat, de hasonlóképp a fizetések alakulásába is beleszóltak. Mindez nem oldotta meg a gondokat, sőt azok egyre súlyosabbá váltak. A feketepiaci beszerzés általánossá vált. Az infláció és az egyes bérek infláció alatti emelkedése azonban egyre több társadalmi rétegeket bizonytalanított el. Ugyan kedvezőbb frontesemények idején az árak mérséklődtek, ez az általános problémákat nem oldotta meg. Ugyan mind Esterházy Móric, mind Wekerle Sándor miniszterelnök kezdeményezte egy Népjóléti Minisztérium felállítását, erre mégsem került sor, csupán tárcanélküli minisztert neveztek ki gróf Batthyány Tivadar személyében. Négyszemközti beszélgetésük során a miniszter többször is kifejtette véleményét Wekerlének, miszerint súlyos következményei lehetnek a élelmiszerek, a ruházati cikkek és a különféle nyersanyagok hiányának. Batthyány beszámolója szerint a miniszterelnök ilyenkor

A kabinet vezetője a németekben bízott, a lakosság nagy része valószínűleg inkább a Jóistenben, mások pedig a forradalmi változásokban. A paradicsom elveszett. 

Irodalom
Gróf Batthyány Tivadar: Beszámolóm, Bp., 2017.
Bihari Péter: Lövészárkok a hátországban. Középosztály, zsidókérdés, antiszemitizmus az első világháború Magyarországán, Bp., 2008.
Botos János: A fizetőeszköz inflációja az első világháború alatt és után 1914-1924, in: Múltunk 60 (2015):3. 70-138.