A caporettoi csoda előzményeiről és első napjáról

Az isonzói hadszíntéren 1917 későnyarára nyilvánvalóvá vált, hogy sem a hadseregek állapota, sem a stratégiai helyzet nem bírna ki még egy olasz támadást. A hadvezetés ezért úgy döntött, elébe megy az eseményeknek és átveszi a kezdeményezést.

1917. október 24-én, szerdán, alig negyed órával éjfél után a császári és királyi 86. gyalogezred III. zászlóaljának katonái otthagyták állásaikat, melyek Tolmeintól délre feküdtek. Huszonöt hosszú hónapig voltak itt, több olasz támadást is átéltek az Isonzó folyó mentén. A csaták közti szünetekben a katonák rendbe hozták állásaikat, továbbépítették a fedezékeket, miközben járőröket indítottak az ellenség pontos helyzetének felderítésére. 1917 nyarán az Isonzó mindkét partját kijelölték számukra védelmi körzetként. A hatalmas folyón két kis gyaloghídon, ún. bürün tudtak csak közlekedni. Az ilyen kis átjárók megszokott építmények voltak az olasz fronton, nemcsak az Isonzón, hanem más, általában süppedékes talajon alkalmazták. A nyáron épített bürü az augusztusi, tizenegyedik isonzói csatában hamar megsemmisült. Az olaszok támadása a szabadkai ezred zászlóaljának egész vonalát érte, de azon nem tudott áthatolni.
A nyári hadművelet után két hónappal, október 23-án azonban parancs érkezett, miszerint a III. zászlóalj utászai építsenek újra két átjárót az Isonzó folyón. A katonák egymás kezét fogva ezeken a gyaloghídokon keltek át a folyón a szerdára virradó éjszaka közepén teljes sötétségben. Az előző hónapok során mintegy száz méter szélességben egy védelmi gyűrűt hoztak létre az Isonzón túli részen, hogy ezzel is akadályozzák egy olasz támadás előrehaladását. Ezen az éjszakán azonban réseket vágtak a gyűrűn, hogy azon könnyedén az ellenséges állások felé tudjanak haladni. Mindent csendben kellett végrehajtani, nehogy gyanút keltsenek. Nemcsak a zászlóalj katonái, hanem a többi egység is, akik arra vártak, hogy nekirontsanak az olasz állásoknak. Hogy eltereljék a figyelmet a felsorakozó katonákról, a géppuskások tüzet szórtak az első olasz védelmi vonalra. Az esős, ködös időjárás is a támadók mellé állt. 

Alig volt éjjel két óra, amikor az osztrák-magyar és német tüzérség rövid ágyúzásba kezdett, majd több órán át tartó gáztámadást hajtottak végre. Válaszként az olaszok aknavetők sorozatát lőtték ki, melyek súlyosan érintették a 83. gyalogezred katonáit is. A megismert parancs azonban keményen hangzott, miszerint a kijelölt célokat minden körülmények közt el kell érni, függetlenül a veszteségektől és az egyes csapatok erőnlététől.
Reggel nyolc órakor, a tüzérség támadását követően a zászlóalj tovább folytatta útját. A terepviszonyok nem voltak kedvezőek, az éjjel négy órakor kezdődött eső csúszóssá tette a meredek utakat. Az olasz védők géppuskatüze is folyamatos veszélyt jelentett. Ráadásul a tüzérségi lövedékek nem okoztak súlyos károkat a drótakadályokban, melyek leküzdése szintén lassította a menetet. Végül a kijelölt olasz támpontot sikerült elfoglalni, hadifoglyokat is ejtettek a katonák, illetve fegyvert zsákmányoltak. A továbbhaladást azonban a többi olasz állásból érkező gépfegyverek és aknatámadások akadályozták. Ezek ellen többek közt két rohamszakasz vette fel a küzdelmet. A rohamszakaszok bevetése más helyszíneken is sokat segített. Dél után néhány perccel az olaszok végül menekülni kezdtek, maguk mögött hagyva nemcsak fegyvereket, lovakat, hanem komoly mennyiségű élelmiszert is. A támadás azonban most sem állhatott meg, egészen éjjel 10 óráig folyamatosan küzdöttek a gyalogezred katonái.
A 83-asok egész nap vívott állandó, megállás nélküli összecsapás sorozata része volt az olasz hadsereg elleni küzdelemnek. A kiadott parancs értelmében a megindított támadásnak elsöprő erejűnek kellett lennie. Az olaszok sem hittek a szemüknek, amikor Tolmein és  Flitsch (ma Tolmin és Bovec Szlovéniában) között Caporettonál az osztrák-magyar és német egységek mindenen átgázolva törték át az arcvonalat. A csatát az olaszok nevezték el: Miracolo di Caporetto, azaz a Caporettoi csoda. 

1917-ben az olasz főparancsnok, Luigi Cadorna mindenképpen áttörést akart elérni és Trieszt elfoglalásával bebizonyítani, hogy volt értelme az elmúlt hónapok véráldozatának. A politikai események is azonban kényszerhelyzetet teremtettek. A februári pétervári forradalom után félő volt, hogy Oroszország kilép a háborúból, melynek következményeként az Osztrák-Magyar Monarchia erőit többek közt át tudnák irányítani az olaszországi frontra. Cadorna május 12-én elindította hadseregét. Az olaszok hadianyagban, személyi állományban egyaránt meglehetős fölényben voltak, a közelítően kétszeres túlerő és a kezdeményezés ereje sem volt elég azonban a sikerhez. Június 4-én ráadásul az osztrák-magyar erők ellentámadást indítottak és visszafoglaltak egy korábban elveszített magaslatot. Az eredmény nem stratégiai szempontból volt fontos, hanem pszichikai hatása miatt. Egy leharcolt, utánpótlási nehézségekkel küzdő hadsereg képes volt visszaszorítani egy jobb állapotban lévő, friss erőkkel is rendelkező sereget.
Még júniusban újabb támadásra került sor. Az olasz erők június 10-étől a hónap végéig Dél-Tirolban próbáltak területnyereségre szert tenni, azonban átmeneti sikerek után az ellentámadások miatt tervükről le kellett mondaniuk. Veszteségeik két és félszer nagyobbak voltak, mint a Monarchiáé.

Cadorna azonban nem adta fel, újabb csapást tervezett. Elvileg előnyben volt, a kifárasztás módszerére építhetett. Míg ugyanis az olasz hadsereg képes volt veszteségeinek pótlására, a Monarchia egyre inkább kimerülőben volt. Leharcolt hadseregét a nyár folyamán újabb támadás érte a keleti fronton. Oroszország ugyanis ígéretet tett a központi hatalmak elleni támadások folytatására. A júliusban megkezdett Kerenszkij offenzíva ugyan nem volt olyan elsöprő erejű, mint egy évvel korábban a Bruszilov tábornok irányította hadművelet, de teljesen lekötötte a központi hatalmak haderejét. Így az olasz fronton nem számíthattak új erők beérkezésére, de a fegyver- és lőszerutánpótlás is akadozott. Az olasz haderő mindeközben pótolni tudta veszteségeit, illetve az antant hatalmak hadianyagot szállítottak a frontra. Már a korabeli értékelések szerint is Cadorna rossz stratégiát választott, amikor nem koncentrált támadást indított augusztus 18-án. Ugyan az olaszok értek el sikereket, elfoglalták a Bainsizza-fennsíkot, de ezt nem tudták kiaknázni, az arcvonalat nem törték át. Szeptember 12-én véget értek a hadműveletek. Mindkét fél nagyszámú veszteséget könyvelhetett el. A Monarchia hadvezetése számára azonban nyilvánvalóvá vált, hogy még egy támadást hadereje nem bír ki. Az elfoglalt területek stratégiai helyzete is az olaszokat segítették, ugyanis onnan egy újabb támadást már könnyebben lehetett kezdeményezni. Ezen felül, ha a fennsík déli részén található Monte San Gabriele szintén az olaszok kezére kerül, a mögötte lévő állásokat sem lehet tovább tartani és megnyílik az út Trieszt felé. Mindezen veszélyeket már a csata idején felmérték. Még tartottak a hadműveletek, amikor augusztus utolsó hetében felmerült egy ellentámadás lehetősége az Isonzó felső folyása mentén, Flitsch és Tolmein között. 

Az Isonzó felső folyásánál a 14. német hadsereg kötelékében, Otto von Below porosz gyalogsági tábornok irányítása alatt osztrák-magyar és német hadosztályok indították meg támadásukat 1917. október 24-én, éjfél után. Alig volt két óra, amikor a tüzérségi tüzet több mint négy óráig tartó gáztámadás követte a kijelölt szakaszon, a Krn hegy előterében, Flitsch és Tolmein között. A különböző kaliberű gránátokat tonnaszám töltötték meg különböző hatású anyagokkal, melyek harcképtelenné tették a védőket. Reggel a nehéztüzérség állt munkába, minden egyes veszélyt jelentő olasz állásra pontos lövéseket adtak le. Végül megindult a mindent elsöprő roham. Az egyes egységek egymás után végezték el kijelölt feladataikat. Természetesen több helyen is komoly ellenállással találkoztak.
Legészakabbra helyezkedett el a császári és királyi I. hadtest, melynek parancsnoka Alfredd Krauss gyalogsági tábornok volt. A hadtest a Flitsch völgyében támadt. Az erős olasz ellenállás legyűrése után folyamatosan haladtak előre, egymás után foglalták el az olasz állásokat. Balszárnyukon sorakozott fel a fő támadó csoport, a III. bajor hadtest Hermann von Stein német altábornagy irányítása alatt. A Stein csoportban egy osztrák-magyar, illetve három német hadosztály harcolt. A császári és királyi, azaz osztrák-magyar 50. hadosztály elfoglalta a Krn-hegy magaslatát, majd eljutottak az olaszok harmadik védőállásáig. A hadosztály kötelékében harcoló bosnyák 1. ezred visszaverte egy olasz dandár támadását. Az esti órákra pedig egy másik dandár már Karfreit városkát is birtokba vette. A siker egyértelmű volt.
Karfreit ma Szlovéniában található kisváros. A 20. század elején az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott, alig volt ezer lakosa. Olaszország hadüzenete után hamarosan, 1915 nyarán olasz egységek foglalták el, most pedig újra visszakerült a Monarchiához. Lakosai saját nyelvükön nevezik a kis települést, a szlovének Kobaridnak, az olaszok pedig Caporettonak.

A német 12. hadosztály is Karfreit (Kobarid/Caporetto) felé tört előre, ahol az olasz 43. hadosztály parancsnokát is foglyul ejtették. Estére innen fel északra, Flitschig teljes volt a siker, mintegy harminc kilométer hosszan sikerült áttörni az olasz vonalakat, átlépni a bevehetetlennek tűnő védelmi rendszert. Tolmeintől délre küzdő alakulatok szintén teljesítették a számukra kitűzött feladatot.
A következő napok során a hadművelet kiteljesedett, a 2., illetve jobbszárnyán, az Isonzó alsó folyásánál álló 3. olasz hadsereg visszavonulásba kezdett, ami minden parancs ellenére nem ment rendezetten. Alig telt el pár nap, a központi hatalmak egységei olyannyira előrehaladtak, hogy október 28-án az olasz hadvezetés elhagyta főhadiszállását, Udinét. Utolsó itteni intézkedéseként kiadta a visszavonulásról szóló parancsot. A caporettói áttörés valóban diadalként értékelhető, a kérdés most az volt, hogy a következő hetek során valóban sikerül-e kiaknázni az adódó lehetőséget, vagy mint korábban az olasz hadsereg, most a központi hatalmak csapatai ütköznek falba.

Ajánlott irodalom
Gaksch József – Dimics Szilárd: A volt szabadkai cs. és kir. 86. gyalogezred története 1882-1918., Szeged, 1940.
Hajdu Tibor – Pollmann Ferenc: A régi Magyarország utolsó háborúja 1914-1918., Bp., 2014.
Manfred Rauchensteiner: Az első világháború és a Habsburg Monarchia bukása, Bp., 2017.